Sosem leszel egyedül

Ó, a gondtalan gyermekkor − megtalálni az örömöt az apró dolgokban, élénk fantáziával, és boldogan, mint aki még nincs tudatában e világ veszélyeinek és félelmeinek. De minket is arra hívtak el, hogy gyermeki hitünk legyen, egyszerűen megpihenve és Jézusban bízva. Azonban, ha őszinte akarok lenni, voltak időszakok, amikor küzdenem kellett e szó fájdalmas valóságától való megkeményedés ellen. Ahelyett, hogy boldogan tudatában lennék a körülöttünk lévő káosznak, meg kellett küzdjek azzal a valósággal, hogy ez a világ hihetetlenül igazságtalan és egyenlőtlen. Még hívőként is nehéz megérteni, miért tűnik néhány keresztény élete egyszerűnek, kényelmesnek, könnyűnek, miközben úgy tűnik, hogy mások a földi poklot élik át. Bármennyire is igyekszem elnyomni ezeket a zavaros érzéseket, választ követelnek. Arra kényszerítenek, hogy nehéz kérdéseket tegyek fel. Ha Isten az Úr minden felett, és minden gyermekét egyenlően szereti, miért engedi, hogy egyesek élete kényelemmel teli legyen, míg mások m...

Anyám gyakran panaszkodik, hogy milyen HANGOS egy lány vagyok. Amikor telefonon beszélünk, általában arra kér, hogy fogjam vissza a hangomat. Vagy még jobb, álljak a telefon mikrofonjától egy lépésnyi távolságra. Anyám zavartan tekint arra a dologra, hogy egy ilyen kis emberke (kb. 150 cm magas vagyok) ilyen nagy és dübörgő hangot tud kiadni magából. Különösen igaz ez egy ázsiai lány esetében, ahol a zaj illetlen és bárdolatlan dolognak számít. Anyám intelmei ellenére mégis gyakran hallatom ezt a Hangos Hangot. Gyakorta kiabálok túl a játszótéren, egy bevásárlóközponton, akár egy teljes városrészen. Teszem mindezt azért, hogy megállításra kényszerítsem elszökött gyermekemet abban, hogy beforduljon a következő utcába, amelynek szembejövő forgalmáról fogalma sincsen. Ő ugyanis hajlamos arra, hogy jó messzire megelőzzön bennünket – s így nyilvánvalóan mi mögötte vagyunk – s így akár egy vitathatatlanul dicsőséges lehetőséget is képes felajánlani egy gyermekrablónak. Alkalmanként ezek a me...

AMÍG ISTEN KINYITJA SZÁMODRA A KÖVETKEZŐ AJTÓT, DICSÉRD ŐT AZ ELŐSZOBÁBAN. Ki vagyok én? Sajátos nevelési igényű gyermek szülője?  Nem tudom megcsinálni! Nincs képesítésem hozzá.  Míg felnőttem, tartottam azoktól a fogyatékkal élő gyerekektől, akik a hordozókba voltak eldugva az egyetem hátsó felében. Talán még azt az r-rel kezdődő szót is használtam rájuk. (Retardált.) Még felnőttként is kerültem a szemkontaktust olyan valakivel, aki kerekesszékben volt.  A szemükbe nézzek, vagy ez bántó? Ki kellene nyitnom előttük az ajtót, vagy ezt tolakodásnak veszik?  A fogyatékkal élő emberek zavarba hoztak engem. Nem tudtam mit kéne tennem, vagy hogyan kellene viselkednem velük? Ez a kényelmetlenség azonban csak rólam szólt.  Így aztán amikor a fiamnál autizmust diagnosztizáltak, az egész egy kegyetlen, kozmikus tréfának tűnt. "Nem vagyok képes erre! Ezt a feladatot egy gyógypedagógusnak vagy legalábbis egy türelmes, otthon tanító édesanyának kellene adni. Én nem vagyok a...