Sosem leszel egyedül

Amikor veszteség ér minket, a gyász legtöbbször nem marad el. Bár a fájdalom sokkja vagy a túlélési ösztön adrenalinja úgy tűnik, egy időre erőssé tehet bennünket, de a gyász „az a belső elhagyatottság, amely valaminek, vagy valakinek az elvesztését követi, akit szerettünk”(1), végül utat talál lényünk minden sejtjébe. Gyász követi a nagy veszteségeket (haléáleset, meddőség, erőszak, nehezen kezelhető gyermek) amiket a legtöbben átélünk; és követi a kisebb, mégis fájdalmas veszteségeket is: anyagi nehézségeket, elszalasztott lehetőségeket, csalódásokat. Mindezeket nehéz kezelni a házasságban. Jób ismerte a veszteséget. Ő mindenét elveszítette: a teljes állatállományát, a szolgáit és az összes gyermekét. Egy szempillantás alatt lett megfosztva a vagyonától, a biztonságától és a családjától. A felfoghatatlan csapásokra reagálva, Jób mégis valami ugyanolyan felfoghatatlan dolgot tesz: leborotválja a fejét, a földre borul és dicséri az Urat. Ez szinte hihetetlen, mert annyira eltér attól, ...

Anyám gyakran panaszkodik, hogy milyen HANGOS egy lány vagyok. Amikor telefonon beszélünk, általában arra kér, hogy fogjam vissza a hangomat. Vagy még jobb, álljak a telefon mikrofonjától egy lépésnyi távolságra. Anyám zavartan tekint arra a dologra, hogy egy ilyen kis emberke (kb. 150 cm magas vagyok) ilyen nagy és dübörgő hangot tud kiadni magából. Különösen igaz ez egy ázsiai lány esetében, ahol a zaj illetlen és bárdolatlan dolognak számít. Anyám intelmei ellenére mégis gyakran hallatom ezt a Hangos Hangot. Gyakorta kiabálok túl a játszótéren, egy bevásárlóközponton, akár egy teljes városrészen. Teszem mindezt azért, hogy megállításra kényszerítsem elszökött gyermekemet abban, hogy beforduljon a következő utcába, amelynek szembejövő forgalmáról fogalma sincsen. Ő ugyanis hajlamos arra, hogy jó messzire megelőzzön bennünket – s így nyilvánvalóan mi mögötte vagyunk – s így akár egy vitathatatlanul dicsőséges lehetőséget is képes felajánlani egy gyermekrablónak. Alkalmanként ezek a me...

AMÍG ISTEN KINYITJA SZÁMODRA A KÖVETKEZŐ AJTÓT, DICSÉRD ŐT AZ ELŐSZOBÁBAN. Ki vagyok én? Sajátos nevelési igényű gyermek szülője?  Nem tudom megcsinálni! Nincs képesítésem hozzá.  Míg felnőttem, tartottam azoktól a fogyatékkal élő gyerekektől, akik a hordozókba voltak eldugva az egyetem hátsó felében. Talán még azt az r-rel kezdődő szót is használtam rájuk. (Retardált.) Még felnőttként is kerültem a szemkontaktust olyan valakivel, aki kerekesszékben volt.  A szemükbe nézzek, vagy ez bántó? Ki kellene nyitnom előttük az ajtót, vagy ezt tolakodásnak veszik?  A fogyatékkal élő emberek zavarba hoztak engem. Nem tudtam mit kéne tennem, vagy hogyan kellene viselkednem velük? Ez a kényelmetlenség azonban csak rólam szólt.  Így aztán amikor a fiamnál autizmust diagnosztizáltak, az egész egy kegyetlen, kozmikus tréfának tűnt. "Nem vagyok képes erre! Ezt a feladatot egy gyógypedagógusnak vagy legalábbis egy türelmes, otthon tanító édesanyának kellene adni. Én nem vagyok a...