Sosem leszel egyedül

Gondozóként valódi pihenésre lelni egy megfoghatatlan küldetés. Mégis, Heather Johnson vendégblogger rájött, hogy ez egy létfontosságú törekvés. Ma elmeséli, hova megy, ha valódi pihenésre vágyik. Egy cédrusfa törzse, annak lecsupaszított ágai korlátként magasodnak a hálószobánkhoz vezető lépcsőnkön. Szívesen veszem, ahogy hívogatnak, miközben segítenek, hogy felvonszoljam magam az emeletre. Fáradt vagyok. A csontjaim kimerültek. Fájnak a lábaim és a hátam. Amint az ágyba érek, érzem a pamutlepedő érintését és a szomszédos ablakon beáramló, hűvös éjszakai fuvallatot, sóhajtok és kifújom a mai munka fáradalmait. Fizikai pihenésre van szükségem. Habár a testem alvásért könyörög, az elmém dacol ezzel. A mókuskerék a fejemben pörgeti a gondolatokat. Nem aggasztó gondolatokat. Csak gondolatokat. Hánykolódom, imádkozom, hogy az agyam kikapcsoljon. Mentális pihenésre van szükségem. Gondozóként szükségem van a pihenés nyújtotta nyugalomra. Három, többféle speciális nevelési igénnyel bíró gyere...

Megtörtek voltunk. Egy metaforikus hegy állt előttünk, amit képtelenek voltunk megmászni – hogyan juthattunk el idáig? Imádkoztunk. Esedeztünk. Tűrtünk. Vártunk. Aztán Isten csodát tett, és elénk tárta a választ, amire sürgősen szükségünk volt. Ez a válasz még több gondot és fájdalmat jelentett, de mindannyian láttuk, ahogy Isten felkészíti a szívünket egy nehéz, de szükséges lépésre a családunk meggyógyítása érdekében. A csodálatos ajtó aztán éppen olyan gyorsan, ahogy kinyílt, egyszer csak becsapódott előttünk. Olyan volt, mintha már majdnem elértük volna a hegy tetejét, mintha egy pillantást vethettünk volna a reményteljes túloldalra, hogy utána visszazuhanjunk ugyanoda, ahonnan elindultunk, még kimerültebben, még leterheltebben, még inkább elbizonytalanodva, mint azelőtt. Őszintén szólva, összezavart és lesokkolt minket, hogy Isten becsukta az ajtót, amit előtte úgy nyitott ki, ahogyan csak Ő képes rá, és felkészített minket, hogy átsétáljunk rajta. Mondanom sem kell – ez nem az el...

Ó, a gondtalan gyermekkor − megtalálni az örömöt az apró dolgokban, élénk fantáziával, és boldogan, mint aki még nincs tudatában e világ veszélyeinek és félelmeinek. De minket is arra hívtak el, hogy gyermeki hitünk legyen, egyszerűen megpihenve és Jézusban bízva. Azonban, ha őszinte akarok lenni, voltak időszakok, amikor küzdenem kellett e szó fájdalmas valóságától való megkeményedés ellen. Ahelyett, hogy boldogan tudatában lennék a körülöttünk lévő káosznak, meg kellett küzdjek azzal a valósággal, hogy ez a világ hihetetlenül igazságtalan és egyenlőtlen. Még hívőként is nehéz megérteni, miért tűnik néhány keresztény élete egyszerűnek, kényelmesnek, könnyűnek, miközben úgy tűnik, hogy mások a földi poklot élik át. Bármennyire is igyekszem elnyomni ezeket a zavaros érzéseket, választ követelnek. Arra kényszerítenek, hogy nehéz kérdéseket tegyek fel. Ha Isten az Úr minden felett, és minden gyermekét egyenlően szereti, miért engedi, hogy egyesek élete kényelemmel teli legyen, míg mások m...

Időről időre felteszik nekem a kérdést:  " Milyen tanácsot adnál egy sajátos nevelési igényű gyermeket nevelő szülőnek? "   Ez a kérdés általában olyan személytől érkezik, aki még nem tért teljesen magához gyermeke friss diagnózisát követően, vagy egy érintettet támogató baráttól. Legyenek áldottak! Erre azt szoktam mondani (illetve gondolni) „ajjajj” (és már forognak is a fogaskerekek).   Ez a speciális nevelési igényű gyereket nevelő szülőknek szóló blog pontosan ennek a kérdésnek a megválaszolásaként jött létre: hogy az ezzel járó érzelmi, gyakorlati, kapcsolati és szellemi nehézségeket, valamint a felfoghatatlan áldásokat megvitassam. Tizenkét éve váltunk sajátos nevelési igényű gyereket nevelő szülőkké. Ahogy David Carradine a régi Kung-fu filmben mondta:  „Amikor képes leszel megszerezni a kavicsot a kezemből, akkor készen állsz .” Néha még úgy érzem magam, mint egy fiatal ganajtúró bogár, vagy egy kezdő, botorkáló tanonc. Tizenkét évvel ...

  Pinterest er György-Deák Anna  férjével négy gyermeket nevel, közülük a harmadik Down-szindrómás. Panni megrendítő őszinteséggel vall a kis  Dorka  születéséről, anyaságról, félelmekről – s arról az átlagon felüli hitről, amely életének minden mozzanatát meghatározza. Kép: György-Deák Anna Kép: György-Deák Anna „Gyönyörű várandósságom volt, vidám és boldog. Zavartalanul teltek a hónapok, aztán egy napsütéses téli napon megkezdődött a szülés.”  Éjjel érkeztek meg a kórházba, Panni vajúdás közben próbálta mondogatni a szót, amit a kismamatornán gyakorolt, hogy könnyebben menjen a szülés:  „Elengedem, elengedem, elengedem.”  Ám nem sikerült.  „Egyszerűen nem tudtam kimondani. Váltottam hát, és így szóltam a kisbabámhoz: megengedem, megengedem, megengedem, hogy megszüless  – mondja. –  Utólag tudom, hogy ez már egy nagyon finom jelzés volt az Úrtól, hogy Dorka más lesz, mint amire mi számítottunk. Nem tudtam, és nem is fogom tudni őt úgy e...

  „Miért hagyod, hogy ez történjen?” 2005-ben már egy éve éltünk együtt az autizmus diagnózisával. A 3 éves Jeremy elmerült a heti több, mint 40 órás intenzív terápiában. Az új életvitel nem hagyott időt szundikálásra, ráérős kirándulásokra a parkban, és semmilyen más alapvető kisgyermekes tevékenységre. A terápia része volt egy szigorúan szabályozott diéta és valamilyen orvosi iszap legyűrése minden harmadik órában. Hirtelen minden előjel nélkül eltűnt Jeremy összes kedvenc étele. Nem magyaráztam el, miért dobom ki a szeretett Goldfish és Cheerios rágcsálnivalóit és a jégkrémet. Hogy tudná egy óvodás felfogni a glutén és kazein-fehérje potenciális romboló hatását egy sérült gyomor- emésztési rendszerére nézve? Elég volt, ha én tudtam. Ekkortájt lábadoztam a második késői vetélésem miatt végrehajtott műtét után. Gyermeket szerettünk volna, részben azért, hogy legyen valaki, aki gondoskodik Jeremyről, ha mi már nem leszünk. De még ez sem alakult a terveink szerint. Ahogy figyeltem a...