„Miért hagyod, hogy ez történjen?”
2005-ben már egy éve éltünk együtt az autizmus diagnózisával. A 3 éves Jeremy elmerült a heti több,
mint 40 órás intenzív terápiában. Az új életvitel nem hagyott időt szundikálásra, ráérős
kirándulásokra a parkban, és semmilyen más alapvető kisgyermekes tevékenységre.
A terápia része volt egy szigorúan szabályozott diéta és valamilyen orvosi iszap legyűrése minden
harmadik órában. Hirtelen minden előjel nélkül eltűnt Jeremy összes kedvenc étele. Nem
magyaráztam el, miért dobom ki a szeretett Goldfish és Cheerios rágcsálnivalóit és a jégkrémet. Hogy
tudná egy óvodás felfogni a glutén és kazein-fehérje potenciális romboló hatását egy sérült gyomor-
emésztési rendszerére nézve? Elég volt, ha én tudtam.
Ekkortájt lábadoztam a második késői vetélésem miatt végrehajtott műtét után. Gyermeket
szerettünk volna, részben azért, hogy legyen valaki, aki gondoskodik Jeremyről, ha mi már nem
leszünk. De még ez sem alakult a terveink szerint.
Ahogy figyeltem az ülést a Vicodin ködébe roskadva, elmerengtem. „Fiam. Annyira sajnáljuk…”
Jó ajándékokat adni a gyermekeiteknek
Jeremy húsz perces ordító ellenállását követően a kezelőorvos rám tekintett. Hezitált, hogy
folytassuk-e vagy sem.
Abban az időben Jeremy figyelme két másodpercenként másra irányult. Míg a rendes kisgyermekek
bájosan játszottak és gügyögtek, az én gyermekem nem volt hajlandó hallgatni semmilyen utasításra.
Cirkált, körbe-körbe rohangált céltalanul, amíg neki nem ment egy játéknak, tárgynak, vagy
személynek. Viszont, semmilyen értelmes kapcsolatot nem létesített. Csapkodva és ugrálva élte az
életet, mint egy flippergolyó, tele hangokkal és dühvel, nem törődve semmivel.
Az én kis „Tasmán ördögöm”, akiről elhatároztam, hogy ez a kis drágaság fecsegni fog szavakat
formálva, szobatiszta lesz és a lehető legjobb lesz az Isten adta képességeihez képest.
„Miért nem TESZEL valamit?”
Ha Jeremy tudott volna beszélni, valószínűleg számon kérte volna rajtam, miért csak ülök ott, és hagyom, hogy a szakorvos kínozza.
„Miért engeded, hogy ez történjen? Miért nem teszel valamit? Nem érdekel? Miért nem ehetek,
játszhatok, szundizhatok és élhetek úgy, mint bármelyik más 3 éves? Ez nem igazság!”
De az édesanyjaként, csak én tudtam mennyire szeretem őt, és a legjobbat akarom neki. Azért
vetettem őt mindennek alá, mert iszonyatosan nagy szüksége lenne a jelenleginél magasabb szintre
fejlődni. Mindez az ő érdekét szolgálta, de hatalmas erőfeszítést igényelt – mindannyiunktól,- hogy
eljusson oda.
Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál
Nem volt mód elmagyarázni neki bármit is. Főképp nem úgy, hogy egy verbálisan nem kommunikáló,
autista gyermek megértse. A felfogása túlságosan korlátozott volt. A gyermekemnek nem volt más
választása, mint bíznia bennem és VÉGIGCSINÁLNI.
Bizony, fiam. Más embereknek miért lehet egészséges gyermeke? Más nőknek miért jut könnyű,
komplikáció mentes várandósság? Más családoknak miért adatik meg a normális, könnyű élet? Miért
őröl fel minket a küzdelem olyan eredményekért, amelyeket más embereknek megerőltetés nélkül
elérnek? Miért engedi Isten, hogy ez történjen velünk? Talán nem érdekli Őt? Ez nem igazság!”
És ekkor hirtelen egy gondolat támadt a fejemben:
„Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jókat
a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle?”
-Máté 7:11
Ha ilyen nemes ambícióim vannak a fiamért, mennyivel grandiózusabb célja lehet az én Mennyei
Atyámnak énértem, melyeket nem fürkészhetek ki, s nem láthatok előre? Ha én ilyen hévvel tudom
szeretni a fiamat, az én Atyám is így szeret engem. Egy magasabb szintre jutást szán nekem is, legyen
az spirituális vagy bármi más.
„Szenvedjétek el a fenyítést, hiszen úgy bánik veletek az Isten, mint fiaival. Hát milyen fiú az, akit nem
fenyít az apja? Ha pedig fenyítés nélkül maradtok, amelyben mindenki részesül, fattyak vagytok, nem
pedig fiak. Azután: testi apáink fenyítettek minket, és tiszteletben tartottuk őket, nem kell-e sokkal
inkább engedelmeskednünk a lelkek Atyjának, hogy éljünk? Mert ők rövid ideig, a saját elgondolásuk
szerint fenyítettek, ő pedig javunkra teszi ezt, hogy szentségében részesüljünk. Pillanatnyilag ugyan
semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság
békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa. Ezért tehát a lankadt kezeket és a
megroskadt térdeket erősítsétek meg, és egyenes ösvényen járjatok, hogy a sánta meg ne botoljon,
hanem inkább meggyógyuljon.”
-Zsid. 12,7-13
Pillanatnyilag ugyan semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, mintsem inkább keservesnek. De
a fenyítés nem minden esetben jelent büntetést. Jelenthet edzést. Ha én, aki bűnös és esendő
vagyok, kitartok a fiam edzése mellett az ő érdekében, az én Mennyei Atyám is edz engem, hogy
erősítse az én gyenge hitem és személyiségem.
„Mert csak én tudom, mi a tervem veletek…”
Minden jó Szülőnek gyötrelmet okoz látni a gyermeke küzdelmét és szenvedését. A fájdalmunk
könnyei és a dühünk azonban nem találnak süket és könyörtelen fülekre. De egy Jó Szülő azt is tudja,
hogy a gyermekeknek növekedniük, érniük kell, és erőteljesen kell tolni őket azon az úton, ami a
bennük rejlő lehetőségek maximalizálásához vezet. Az Úr pontosan tudja, mikor engedje azt, amit
utál, annak érdekében, hogy megvalósuljon az, amit szeret.
Tisztán ismertem a terveimet a fiam számára. Tervek, amelyek megfeszítik, azért, hogy áldott legyen,
nem azért, hogy ártsak neki, hogy legyen reménye és jövője. Még ha nem is érti meg soha, és gyűlölni
fog érte, túlságosan is szeretem ahhoz, hogy ráhagyjam. Bíznia kell bennem.
Végül bólintottam a szakorvosnak. „Igen, folytassuk.”
És legyen meg a Te akaratod rajtam is.
Egy újabb hosszú reggel a terápián. fotó:Jill Aguilar
Forrás: dianedokkokim.com / Oct 1, 2013 | Grief & Loss, Spiritual IEP for me
https://www.dianedokkokim.com/2013/10/01/why-wont-you-fix-this-why-does-god-let-this-
happen/
Fordította: Gubányi Gréta, lektorálta: Hajdu Andrea
Megjegyzések
Megjegyzés küldése