Egy autista kisfiúra vigyáztam a napokban. Első alkalommal, ahogyan az ember ezt megszokta, magammal vittem kis laptopomat. Mondom, közben egy-két dolgot elintézek. Kicsit játszottam vele, aztán gondoltam, most jövök én. Ettől nagyon ideges lett a kisfiú. Ma, a második alkalommal ugyan betettem a táskámba egy könyvet, de elhatároztam, hogy rá fogok koncentrálni. Így is történt. Most is, mint előzőleg, megfogta a kezemet, és nem akarta elengedni. Volt, amikor a háta közepére húzta ujjaimat, és ezzel a mozdulattal kért arra, hogy folyamatos érintésben legyen. Leültem a napra egy kerti székbe, ő az ölembe huppant, átkaroltatta derekát. Ott ültünk és ültünk.
Arra gondoltam eközben, hogy most imádkozni tanít. Mert mi más az Isten, mint sűrített szeretetkapcsolat. Nem tud mást tenni, mint örökké kapcsolatba lépni. Mintha állandó szeretet-áramlásban lenne velünk és általunk. Ez a kisfiú maga is ezt kéri. Elveszi a kezemből a telefont, a laptopot, a könyvet, és szavak nélkül arra kér, hogy csak vele legyek. Ez a szülőknek és a családnak iszonyúan nehéz lehet. Engem csak egy rövid leckére hívtak meg, hogy tanulgassam az igazi jelenlétet. Nem is tehettem mást, amikor egy órán át az ölemben ülve napoztunk, mint hogy jelen legyek. És imádkoztam. Ezt nevezik szemlélődő imának, amikor az ember nem tesz mást, csak kapcsolatban van, készen áll Isten számára. Nem gondolkodik, nem tervezget, nem ad senkinek semmit, csak ott van, sütteti magát Isten napjában. Így ültünk ott sokáig-sokáig. Annyira lenyugodott a kisfiú, hogy semmiféle kitörés, düh nem jelentkezett nála. Később el is aludt így az ölemben. Sokszor megtörténik ez imádság közben is az emberrel.
Különös, hogy az autizmus milyen pontos tükre a mai világnak, amely úgy, ahogy van kapcsolati válságban van. Mintha egy nagy fekete lyuk lenne, a kapcsolatoké.
Ez a fiúcska folytonosan legózik, és nem csinál mást, mint egy tornyot, és egy lépcsőt, ami felvisz a toronyba. A kapcsolódás… „Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” (Weöres Sándor: Teljesség felé)
Mi csak kapcsolódás vagyunk. Csak? Ma úgy gondoljuk, hogy ez kevés. Mindig több kell. Nekünk ma az a fontos, amit megkapunk a létra tetején. De az autista gyerekek számára maga a kapcsolódás az élet, ami nem jelent olyan találkozást, mint amire mi gondolunk ilyenkor. Ők középen állnak. Ők a létrán csüngenek, és néha nincs út se lefelé, se fölfelé. Ők olyanok, mint egy sűrített kapcsolathiány, éppen Isten hiányának geometriai pontossággal elhelyezett jelei ebben a világban.
Ahogy ültünk a napon, és a templomtorony vert egyet, kettőt, hármat, megszűnt az idő. Valami nagyon mély nyugalom született meg bennem. Mi is az élet? Mi a lényege? Mintha közelebb lettem volna most ehhez, amikor fogtam a kisfiú kezét három órán át.
(Forrás: Fekete Ágnes Facebook bejegyzése
https://www.facebook.com/agnes.fekete.39589)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése