Egy fiús úszásoktatáson.
Jeremy hangosan üvölt tiltakozása jeléül, amiért az edző ahelyett, hogy hagyná, hogy a szokásos vízmentes káoszba torkolló rohangálását folytassa, inkább a követeléseit érvényesíti.
Hirtelen egy ismeretlen, fekete bikinis, erősen napbarnított bőrű nő arca jelenik meg az enyém előtt.
Ez gyerekkínzás – oktat ki és közli, hogy ha én vagyok a gyerek „igazi anyukája”, minden erőmmel azon kellene lennem, hogy ezt megakadályozzam. Összeszorított fogakkal bár, de türelmesen próbálom elmagyarázni neki, hogy a gyermekem autista, és épp egy okleveles, képzett gyógypedagógus tanítja, egy olyan szakember, aki nagyon jól ismeri a képességeit, hiszen már két éve rendszeresen foglalkozik vele. ÉS mindemellett évek óta tart úszásórákat különleges igényű gyerekeknek.
Ha az ítélet-ostromban kijátszom az autista-kártyát, az mindig tűzszünethez vezet, most azonban megrökönyödötten tapasztalom, hogy Miss Hawaii Trópus NEM áll le?!. Döbbenten állok, miközben ő folytatja.
"Drágám, én nem ítéllek el, komolyan. De a szeretet mindig jobb, mint az erőszak. Csak próbáld meg kicsit jobban szeretni őt… "
Megkérdezem, hogy autizmus szakértő-e, esetleg szülő (mert mindketten, az oktató is és én is azok vagyunk).
Miss Napbarnított önelégülten válaszol:
"Sok autisztikussal dolgoztam már."
(Autisztikus? Ez komoly? Akkor legyenek onkologisztikusok és bipolaroidok is?)
"És a szeretet mindig jobb, mint az erőszak…"– folytatja.
Ezt most komolyan gondolja?! Ez valami kandi kamera??
(Jézusom segíts, hogy ne akadjak ki.) Próbálom megmagyarázni, de mindig közbevág, lekezelően és öntelten:
"Ismétlem, drágám, én nem rosszindulatból mondom! "
Biztos, hogy a Szentlélek lépett közbe, hogy megakadályozza e két, egymástól teljesen független és hiábavaló monológ folytatását, mert a következő rövid és tömör mondat hagyta el a számat:
"Nagyra értékelem az aggodalmát, de nincs szükségem tovább a törődésére. Ennek a beszélgetésnek vége. "
Magam sem tudom miért, de megfordultam (remélem, hogy véletlenül arcon csapta vastag, ázsiai típusú lófarkam). Hála Istennek távozott.
Két perccel később, még mindig feldúltan füstölögve morfondíroztam az egész nem túl keresztényi vad verbális támadáson, és közben azt kívántam, bárcsak el tudtam volna engedni. Észrevettem egy halom női ruhát egy szék alatt.
Nem a mienk. Rajtunk kívül nincs is itt senki. Őrült kényszert éreztem arra, hogy bedobjam őket a medencébe, beletömködjem a szemetesbe vagy egyszerűen csak darabokra tépjem a fogammal. Ellenállhatatlan vágyat éreztem rá.
Azonban
1) Lehet, hogy nem is az övé.
2) Jézus követőjeként rettenetesen bosszantó tud lenni, ha bűnt akarok elkövetni. Elvakultan. Egyszerűen nagyon-nagyon szeretném. Ahogy most is.
Hirtelen jobban átláttam annak a hatalmas kísértésnek az erejét, amit Dávid király érezhetett, amikor váratlanul belebotlott ellenségébe, a gyanútlan Saulba, miközben az épp könnyített magán egy barlangban.
Tíz igencsak kínteljes perccel később egy kattintással lefotóztam a ruharakást (ahelyett, hogy felszabdaltam volna őket). Összetereltem a gyerekeimet és elvonultunk.
Közben egy mentőimát mormoltam magamban:
Megadás+Engedelmesség+Alázat=Méltóság.
Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Te. Csak érted, Jézus. Csak Teérted…
Ha a megvetett nő haragja nem a pokol haragja, akkor valódi erő az azt irányító erő. Legyőzettettem. De most már több vagyok, mint hódító.
Győztem. Győzök. KÉTSZER IS.
Forrás: Diane Dokko Kim Public Service Announcement: An Autism Parenting Moment Jan 7, 2013
Fordította: Timkó Tímea Lektorálta: Samai Hedvig
Fotó: pinterest.com
Megjegyzések
Megjegyzés küldése