Sosem leszel egyedül

„Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak...”  Róma levél 8:1 Ma reggel, miközben éppen a naptáramat nézegettem, láttam, hogy délután a fiam fizikoterapeutája jön hozzánk. Eszembe jutott, hogy pontosan egy héttel ezelőtt a foglalkozás nagy részét azzal töltötte, hogy megtanított nekem néhány fontos nyújtógyakorlatot, amit napi szinten kell csinálnom a fiammal. Még e-mailt is küldött fotókkal és részletes leírással, abban az esetben ha nem lenne minden világos. Egy másodpercig úgy éreztem, mintha én lennék a legrosszabb anya a világon. Húzós hetünk volt. Egyetlen egy nap sem csináltam meg a gyakorlatokat, nemhogy az egész héten.  Úgy érzem, hogy erről a többi szülőtársamnak is tudnia kell. Még mi „szakértő” bloggerek, előadók, „cselekedjünk közösen” speciális nevelési igényű közösségek szószólói - akik útmutatást és tanácsot adnak neked - is elejtjük időnként a labdát. Egyikünk sem csinál meg mindent, egyikünk sem csinálja tökéletesen.  Ezen a regge

Amióta csak emlékszem vonzódtam a Bibliában szereplő Ruthhoz. Azon gondolkodtam, hogy milyen tulajdonságokat csodálok benne annyira. Azt hiszem azt, hogy az életében bekövetkezett nehézségek, váratlan körülmények ellenére elhatározta, hogy egyik lábát a másik elé teszi és tiszteli Istent és a családját bármi áron.  Ruth bánata ellenére tisztelte Istent és családját.  Amikor Ruth férje meghalt, megsemmisíthette volna a fájdalom, belemerülhetett volna az önsajnálatba, gondolhatta volna, hogy a világ és Isten többel tartozik neki, mint amennyit kapott. És bár szomorú volt, úgy döntött, hogy hűséges marad Istenhez és ahhoz a családhoz ahová a házasság által belekerült. Úgy döntött, hogy követi az anyósát, habár ez azt jelentette, hogy maga mögött kell hagynia biológiai családját, kultúráját, barátait, a vallást, amiben felnőtt és mindent, ami eddig ismerős volt számára.  Így tehát együtt utaztak. Biztos vagyok benne, hogy ez nem volt könnyű út, két nő egyedül, légkondicionált autó és GPS n

 A utizmussal élő gyermek édesanyja vagyok. Ha egy sajátos nevelési igényű gyerek anyukájára gondolok, akkor a szemeim előtt egy önmagába mélyedő, bioélelmiszereket vásárló, kuponokat vagdosó, fákat ölelgető és békéért tüntető önkéntes jelenik meg, egy földöntúli nő, szerzetesi türelemmel. Valaki, aki a Raphael Madonna békés ragyogásával, egy óriási méretű glóriával a feje felett irgalmasan neveli az otthon tanuló gyermekeit. De én mégsem ez a fajta nő vagyok. Sminkelek. Amikor csak tudom, leborotválom a lábam. Dauerolom a hajam és befestem az ősz tincseim. Egyszer annyira elegem lett abból, hogy a gyerekem a kezével evett, hogy az ujjait a villa köré csavartam és szigszalaggal az ökléhez ragasztottam. Szerencsére a férjem közbelépett (talán aggódott?) és kiszabadította a fiunkat, mielőtt még a gyermekvédelem tudomására jutott volna az eset. Ugyanolyan hiú, türelmetlen és harsány vagyok, mint minden kimerült anya. Amíg a gyermekek a Példabeszédek könyvében felkelnek és „boldognak” mo

Korintusiaknak írt II. levél, 5. fejezet 6Tehát mindenkor bizakodunk, és tudjuk, hogy amíg a testben lakunk, távol lakunk az Úrtól; 7mert hitben járunk, nem látásban. Egy igazi nyaralásra már kétségbeesetten szükségem volt. Valóban pihennem, lazítanom és gyógyulnom kellett. Elértük az úticélunkat, hálás voltam, hogy sikerült egészségesen megtenni az utat, és megérkeztünk a nyaralásunk helyszínére. Megköszöntem Istennek a jóságát és megkönnyebbülten vettem egy nagy levegőt!  A rákövetkező reggel a lányom borzalmasan betegen ébredt. Két nappal később én is ágynak estem.  Mérges voltam és össze voltam zavarodva, hogy Isten miért engedi mindezt. Nem törődött velünk?  Életünk során mindannyian szembe fogunk nézni ilyen pillanatokkal, amikoris minden, amit látunk azt sugallja, Isten nem jó hozzánk. Ezekben a percekben, akár tudatosítjuk, akár nem, megkérdezzük magunktól: „Az alapján hisszük, hogy Isten jó, amit látunk vagy aszerint hisszük, hogy Isten jó, aki ő valójában?”  Ahogy ott feküdte

2 Kor. 5. 1-5. Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk. Azért sóhajtozunk ebben a testben, mivel vágyakozunk felölteni rá mennyből való hajlékunkat, ha ugyan nem bizonyulunk felöltözve is mezítteleneknek. Mert mi is, akik e sátorban vagyunk, megterhelten sóhajtozunk, minthogy nem szeretnénk ezt levetni, hanem felölteni rá amazt, hogy a halandót elnyelje az élet. Isten pedig, aki minket erre felkészített, a Lélek zálogát adta nekünk.  Amikor a testem lázad, mert visszatért a krónikus fájdalom, szó szerint nyögök.  Felkiáltok vagy sírok, mert elcsüggedek a gyengeségem miatt. Sóhajtozom a csalódás, félelem, panaszkodás és szomorúság miatt, hogy a kanapén fekszem – már megint. A lemondott tervek miatt – már megint. Az régebben egészséges, erős testem miatt. A nyögés öncélú tud lenni, szavak nélküli kifejezése egy elfáradt testnek.  De van egy másik, jobb módja a sóhajtozásnak. Ezekben a csodálato

 2 Kor. 4. 16-18. 16 Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra. 17 Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, 18 mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok örökkévalók. Egy maraton versenyző hatalmas kitartással rendelkezik edzés közben, hogy egy nap végig futhassa a kimerítő 26,2 mérföldes versenyt. A habozó gyerek magába erőlteti a zöldségeket, mert tudja, hogy a csokoládés fagylalt ott lapul a fagyasztóban. A kitartás a reményben gyökerezik. Kitartunk, mert hisszük, hogy ami vár ránk az megéri a küzdelmet. Azután, hogy végigvette a földi bajokat a korintusiaknak írt második levelében, megmutatva, hogyan változtatja meg az evangélium a keresztény ember szenvedéseit, Pál erre az egyszerű következtetésre jutott: „Nem csüggedünk.” Jézus feltámadt és elvisz minket az Ő jelenlétébe. A mi Jézusba ve

Mi nyújt neked igazi vigaszt mély szenvedés és megpróbáltatás idején? Ha valaki azt mondja, hogy „Minden rendben lesz“, „Hiszem, hogy Isten gyógyulást ad“, „Te egy erős ember vagy, tudom, hogy sikerül fölülkerekedned ezen“ vagy „Imádkozni fogok, hogy jobban legyél és hamarosan vége legyen ennek az egésznek“, adnak ezek a szavak igazi, tartós vigaszt?  Ezek az állítások mindig elégtelennek bizonyulnak, ha vigasznyújtásról van szó. Bár néha hordoznak magukban részigazságokat, mivel jó és igaz imádkozni a gyógyulásért és a jobb körülményekért, de tévesen meg is erősíthetnek abban, hogy a legnagyobb problémánk a szenvedés és az ettől való szabadulás lenne Isten legnagyobb áldása.  Ha nincs egy jó hitrendszerünk a szenvedésre, rémültek, zaklatottak és dühösek leszünk, ha viszontagságok érnek minket vagy szeretteinket. Amiben igazán hiszünk, az alakítja amit mondunk saját magunknak és másoknak is. Ha a rossz dologban hiszünk, akkor a rossz dolgot fogjuk mondani és ezek aztán keresztény közhe

„Szóval, mivel foglalkozol?” Soha nem tudom, hogyan válaszoljak erre a kérdésre. Általában halkan ezt válaszolom: „Nem dolgozom, főállású anya vagyok.”  Mintha.  Úgy nőttem fel, hogy elhittem, arra vagyok elrendelve, hogy jelentős és figyelemre méltó dolgokat vigyek véghez a világban. Amikor keresztény lettem, a hitemet annak szenteltem, hogy még nagyobb dolgokat tegyek Isten Királyságáért.  Aztán közbelépett az autizmus.  Most két részre osztom az életemet: autizmus előtt- és utánra. Innen ered a projekt neve: „A.D.299”(299.00 az autizmus diagnosztikai kódja a DSM-ben , az orvosi/ mentálhigiéniás szakma bibliája).  Ma, egy főállású anya vagyok (SAHM), de nem saját akaratomból. Most a legnagyobb teljesítményeim naponta, hogy mindenkit felkeltek és kihúzok az ágyból-kezdve magammal- időben elfuvarozom őket a megfelelő helyekre, táplálkozási szempontból kiegyensúlyozott harapnivalókkal és ebéddel a hűtődobozokban; majd értük megyek a megfelelő időben, ezen kívül elviszem őket az előjegyz

Pál két gondolatban összegzi mindazt, amin keresztül megy – a „testében hordozza Jézus halálát”, de nem cél nélkül, hanem azért, hogy „Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben.” Egy szenvedő, elutasított Megváltó követése ebben a bukott világban szintén szenvedéssel jár – mind azért, mert ez a világ elesett, mind pedig azért, mert megtagadja a saját Királyát. Azonban amikor szenvedünk, de úgy döntünk, hogy Krisztusban bízunk a megpróbáltatások között is, amikkel szembesülünk, akkor betölt bennünket az Ő ereje és jelenléte, így tudjuk az Ő képét másoknak visszatükrözni.  A fájdalom útja reménnyel van kikövezve. Nem szabad azonban alábecsülnünk a magányt, ami időnként ezt az utat jellemzi. Jézusé az volt, és így lesz ez a követőivel is, akik nyomdokaiban kívánnak járni.  Emlékszem, amikor kezdtünk rájönni, hogy a legidősebb fiam olyan módon szenved, ahogyan más gyermekek nem. Egy félelmetes utazáson voltam, amihez úgy tűnt senki más nem tud viszonyulni. Ahogyan a fiam szenvedése

  Mindenütt bajban vagyunk, de nem szorongattattunk, össze vagyunk zavarodva, de nem esünk kétségbe. Üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak; lehangoltak, de nem elpusztítottak. Ézs 53,4-5 (King James változat) Bizonyára Ő viselte bánatunkat és hordozta fájdalmunkat: és mi mégis azt gondoltuk, hogy Istentől szenved és kínoztatik. De Ő megsebesíttetett a mi vétkeinkért, megrontatott a mi bűneinkért: békességünk büntetése Rajta volt, és az Ő sebeivel gyógyultunk meg. „ Lesújtva de nem összetörve” Lesújtott. Összezavarodott. Üldözött. Levert. Úgy gondolom, hogy azonosulni tudsz Pál szavaival. Milyen csapás fenyeget éppen, ami teljesen összetör? Milyen szenvedés teszi próbára a hitedet? Lehet, hogy egy rosszindulatú betegséggel küzdesz. Lehet, hogy egy rövidebb ideig tartó betegség, ami megakadályoz abban, hogy véghezvidd a terveid. De az is lehet, hogy ezen a héten veszítetted el az állásod és aggódsz, hogy hogyan fogod így eltartani a családodat. Netán egy csúnya rokoni viszály

 Az amerikaiak bármit megtennének, hogy erősnek és mások példaképének tűnjenek, akikre felnézhetnek az emberek.  Sanyargatjuk a testünket, a becsület rovására másszuk meg a társadalmi létrát, mások segítségét pedig vonakodunk elfogadni. A társadalmunk azon elv alapján működik, hogy a felfelé vezető utat csak a siker és a társadalmi érték jelenti.   Mindez átfordítva a mi keresztény hitünk nyelvezetére, ezt jelenti: Azt valljuk, hogy a jólét egy olyan kiváltság, melyet Krisztus soha nem venne el tőlünk, és a siker számunkra valójában egy Isten szerinti keresztény életet jelent. Ez a megközelítés  mélyen befolyásolja a keresztények felfogását, miként viszonyulnak a szenvedéshez.  Gondoljunk csak arra, hogyan beszélünk és vélekedünk megpróbáltatásainkról. Mindenáron próbáljuk elkerülni, letagadjuk. Siránkozunk miatta, azt hisszük nem érdemeltük meg, és szégyelljük bevallani, szánalmasnak érezzük magunkat miatta. Azt hisszük Isten mérges, és haragszik ránk, ezért büntet. Ki nem állhatunk g

A mai blogposzt megírásához különösen alkalmatlannak éreztem magam. Ahogy befejeztünk egy évet, amelyben mindegyikünk hihetetlen kihívásokkal nézett szembe, nem tudok “szakértőként” vagy “tanácsadóként” egyetlen dolgot sem leírni, ami csak megközelítőleg is meg tudná válaszolni azt a kérdést, hogy hogyan tudnánk 2021-et egy jobb évvé tenni, mint az előzőt.  Elkezdtem megvizsgálni mi ment rosszul 2020-ban. Nem azokat a nyilvánvaló dologra gondolok, amik a világban mentek rosszul, hanem amik énbennem kavarodtak össze. A baj 2020-szal az volt teljes egészében egy másik pályára állított rá, mint amit megszoktam. Speciális nevelési igényű gyerek anyukájaként, oly sok dolog mozdított ki a rutinomból, a komfortzónámból és tékozolt el oly sok lehetőséget, amit „szakértőként” bevethettem volna. Ha a következő évre gondolok, már most tudom, hogy van egy dolog, amit jobban kell csinálnom ahhoz, hogy jobbá tegyem az évet: MEGMARADNI ŐBENNE.  MOSTANÁBAN JÁNOS KÖNYVÉNEK OLVASÁSÁVAL TÖLTÖTTEM EGY KIS