Pál két gondolatban összegzi mindazt, amin keresztül megy – a „testében hordozza Jézus halálát”, de nem cél nélkül, hanem azért, hogy „Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben.” Egy szenvedő, elutasított Megváltó követése ebben a bukott világban szintén szenvedéssel jár – mind azért, mert ez a világ elesett, mind pedig azért, mert megtagadja a saját Királyát. Azonban amikor szenvedünk, de úgy döntünk, hogy Krisztusban bízunk a megpróbáltatások között is, amikkel szembesülünk, akkor betölt bennünket az Ő ereje és jelenléte, így tudjuk az Ő képét másoknak visszatükrözni.
A fájdalom útja reménnyel van kikövezve. Nem szabad azonban alábecsülnünk a magányt, ami időnként ezt az utat jellemzi. Jézusé az volt, és így lesz ez a követőivel is, akik nyomdokaiban kívánnak járni.
Emlékszem, amikor kezdtünk rájönni, hogy a legidősebb fiam olyan módon szenved, ahogyan más gyermekek nem. Egy félelmetes utazáson voltam, amihez úgy tűnt senki más nem tud viszonyulni. Ahogyan a fiam szenvedése egyre fokozódott, azon kaptam magam, hogy visszahúzódom azoktól, akikkel törődtem, bezárkózom és próbálom elnyomni a magamban egyre növekvő stresszt és érzelmi zűrzavart. Az összezavarodottság, félelem és bizonytalan jövő miatt teljesen egyedül éreztem magam.
De – és ezt azóta is meglepőnek és csodálatosnak tarom – ezek alatt a magányos évek alatt felfedeztem magamban egyfajta hálát a magányos útért, ami számomra adatott. Ezen az úton haladva jobban megértettem mit jelent Jézus Krisztus követőjének lenni, és nem csak a Megmentőmként megismerni Őt, hanem úgy, mint aki a vigaszom, a megtartóm, a reményem és az erősségem. Van valami abban, amikor a világi kényelmünk elragadtatik tőlünk és széthullik a körülöttünk lévő társaság. Ez teszi lehetővé számunkra, hogy elkezdjük megtapasztalni milyen is az Ő irántunk való szeretetének igazi mélysége, hossza és magassága.
Jézus ismeri a magány fájdalmát. Tudja milyen a félreértettségből fakadó magány, amikor a saját családod utasít el, amikor kínok közt imádkozol magányosan, míg a legközelebbi barátaid álomba szenderülnek a közeledben, és tudja milyen az Atya által elhagyatva magányosnak lenni. És mindezt érted tette.
Egy nap véget ér az út, mégpedig Isten népének örökké tartó városában. Krisztus jelenlétében ennek a világnak a magánya el fog múlni.
Az út valóban kaptatós felfelé, de a hegycsúcs káprázatos.
10Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben. 11Mert életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben. 12Azért a halál bennünk végzi munkáját, az élet pedig bennetek.
2 Korinthus 4:10-12
2 Korinthus 4:10-12
Forrás:
Kristen Wetherell and Sarah Walton’s new book, “Hope When It Hurts 7 Day
used with permission
Fordítás: Kuruczné Virág Zsuzsa
Lektorálta: Dr. Takácsné Marsalkó Kinga
Megjegyzések
Megjegyzés küldése