Sosem leszel egyedül

Megtörtek voltunk. Egy metaforikus hegy állt előttünk, amit képtelenek voltunk megmászni – hogyan juthattunk el idáig? Imádkoztunk. Esedeztünk. Tűrtünk. Vártunk. Aztán Isten csodát tett, és elénk tárta a választ, amire sürgősen szükségünk volt. Ez a válasz még több gondot és fájdalmat jelentett, de mindannyian láttuk, ahogy Isten felkészíti a szívünket egy nehéz, de szükséges lépésre a családunk meggyógyítása érdekében. A csodálatos ajtó aztán éppen olyan gyorsan, ahogy kinyílt, egyszer csak becsapódott előttünk. Olyan volt, mintha már majdnem elértük volna a hegy tetejét, mintha egy pillantást vethettünk volna a reményteljes túloldalra, hogy utána visszazuhanjunk ugyanoda, ahonnan elindultunk, még kimerültebben, még leterheltebben, még inkább elbizonytalanodva, mint azelőtt. Őszintén szólva, összezavart és lesokkolt minket, hogy Isten becsukta az ajtót, amit előtte úgy nyitott ki, ahogyan csak Ő képes rá, és felkészített minket, hogy átsétáljunk rajta. Mondanom sem kell – ez nem az el...

Jób ekkor fölállt, megszaggatta köntösét, és megnyírta a fejét. Azután a földre esve leborult. (Jób könyve 1:20) Ha veszteség ér bennünket, azt gyakran gyász követi. Bár a fájdalom okozta sokk vagy a túlélési ösztön adrenalinja egy ideig erősnek láttat bennünket, a gyász - „az a belső elhagyatottság, amely valaminek vagy valakinek elvesztését követi” (JI Packer, A megszentelt gyász) - végül lényünk minden rostjába utat talál. Gyász kíséri az élet nagy veszteségeit, amelyeket sokan átélünk (halál, meddőség, bántalmazás, elhanyagolt gyermek) és a kisebb, mégis fájdalmas veszteségeket is (pénzügyi problémák, elszalasztott lehetőségek, csalódások). Egy házasságban nehéz ezekkel szembenézni. Jób ismerte a veszteséget. Mindent elveszített – az állatait, a szolgáit és az összes gyermekét. Egy csapásra megfosztották vagyonától, biztonságától és családjától. Ám Jób a felfoghatatlan megpróbáltatásokra felfoghatatlan módon reagál: leborotválja a fejét, a földre veti magát és imádkozik. Ez felfogh...