Sosem leszel egyedül

Már egy kicsit kifáradtam, de izgatottan számolom vissza a napokat a nyári vakációig. Ugyanakkor tudom, hogy a nyár egy szünet a rutinunkban, amelyben a lányok jól boldogulnak. Az energiám és a fizikai testemmel szemben támasztott követelményeim nagyok a nyár folyamán. Egy olyan műtétre is számítok, ami minimum 6 hétig megakadályoz abban, hogy emelni tudjak. Ez biztosan nehéz lesz a családunk számára, de tudom, hogy vigyázni kell magamra, ha a jövőben is gondoskodni szeretnék a lányaimról. Amit most teszek -hogy törődök magammal- befolyásolja a jövőjüket. Az, hogy az első helyre teszem magam, nem jellemző rám. Azt tanították nekem, hogy másokat szeretni -úgy ahogyan azt Jézus Krisztus is tette- azt jelenti, hogy szolgának kell lennem, azzal a hozzáállással, hogy én kerülök az utolsó helyre. Mégis most, sebességet váltok. Talán neked is szükséged van arra, hogy törődj magaddal. A gondozók gyakran az utolsók, akik időt szakítanak magukra, de az öngondoskodás elhanyagolása a későbbiekben

A béke és az öröm az elfogadással kezdődik. Az elfogadás egy olyan kifejezés, amelyet Isten gyakran eszünkbe juttatott az elmúlt évtizedben, amikor a családunkban szinte rendszeresek voltak a megpróbáltatások. A krónikus betegséggel vívott napi küzdelem, a legyengítő sérülések, a gyermekek szenvedése, az anyagi gondok és a mentális betegségben szenvedő szeretteink gondozásának nehézségei között Isten sok leckét adott fel számunkra az elfogadás osztálytermében. Nem lemondás, hanem elfogadás. Mert míg a lemondás azt jelenti, hogy feladjuk és a vereségben fekszünk, addig az elfogadás azt jelenti, hogy hiszünk és bízunk abban, hogy az, aki irányít, jó és megbízható, még akkor is, ha ebben a pillanatban épp nem  ezt látjuk. Ez azt jelenti, hogy alázatosan elfogadjuk életünk céljait és akaratát, mert nemcsak hiszünk Atyánk ígéreteiben, hanem bízunk benne, hogy Ő hűséges lesz azok megvalósításához. Mert azt mondja, Bízzál az ÚRban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! PÉLDABESZÉDEK

Gondozóként valódi pihenésre lelni egy megfoghatatlan küldetés. Mégis, Heather Johnson vendégblogger rájött, hogy ez egy létfontosságú törekvés. Ma elmeséli, hova megy, ha valódi pihenésre vágyik. Egy cédrusfa törzse, annak lecsupaszított ágai korlátként magasodnak a hálószobánkhoz vezető lépcsőnkön. Szívesen veszem, ahogy hívogatnak, miközben segítenek, hogy felvonszoljam magam az emeletre. Fáradt vagyok. A csontjaim kimerültek. Fájnak a lábaim és a hátam. Amint az ágyba érek, érzem a pamutlepedő érintését és a szomszédos ablakon beáramló, hűvös éjszakai fuvallatot, sóhajtok és kifújom a mai munka fáradalmait. Fizikai pihenésre van szükségem. Habár a testem alvásért könyörög, az elmém dacol ezzel. A mókuskerék a fejemben pörgeti a gondolatokat. Nem aggasztó gondolatokat. Csak gondolatokat. Hánykolódom, imádkozom, hogy az agyam kikapcsoljon. Mentális pihenésre van szükségem. Gondozóként szükségem van a pihenés nyújtotta nyugalomra. Három, többféle speciális nevelési igénnyel bíró gyere

Fáradt vagyok. Ez alatt nem feltétlenül azt értem, hogy most rögtön aludni akarok, de nem fogok hazudni – az is elég jól hangzik. A fáradtság, amiről beszélek, egy olyan életmódból fakad, amiben hosszú időn keresztül folyamatosan lappangva jelen van a stressz. A stressz, amit egy világjárvány megélése okoz. Ezt értem fáradtság alatt. Ismered ezt az érzést? Te is érzed? Belefáradni abba, hogy minden szipogáskor arra gondolunk, „Jaj, ne. Ez az lehet?” Belefáradni abba, hogy amint a betegség legapróbb jelét észleljük, fontolgatni kezdjük, hogy Covid-tesztet csináltatunk, mert a legkevésbé sem akarjuk megfertőzni a többieket otthon vagy az otthonunkon kívül. Belefáradni a maszkok csatájába. Belefáradni a tűnődésbe, hogy egy egészségügyi kérdés hogyan válhatott politikai kérdéssé. Belefáradni a gondolatba, hogy a gyerekeink vajon egészségesek maradnak-e, ha kilépnek az ajtón, és elmennek az iskolába. Belefáradni abba, hogy hallgatjuk magunk körül a haragot és a rosszindulatot, és látjuk, ah

A globális járvány növelte a társadalom tudatosságát az elszigeteltség érzéseiről és következményeiről. Marad a kérdés, mi lesz ennek az új tudatosságnak a tartós hatása? Ahogy az egyházi programok kezdenek visszatérni, sok fogyatékossággal élő személy és család máris eltéved a keveredésben - ismét elfeledettnek és láthatatlannak érzi magát. A fájdalom most még mélyebb, mint a pandémia előtt volt. Még 2020 májusában felcsillant a remény, hogy a dolgok megváltoznak. A családgondozók és a speciális szükségletekkel rendelkező emberek több empátiára és értelmes cselekvésre számítottak a válság végetértével. A minap elhajtottam hajvágásra. Körülbelül 4 hét után először léptem ki a házból. Az utak tele voltak A maszkoktól és a plexi korlátoktól eltekintve az emberek ugyanúgy mozogtak, mint valaha, a „COVID” szó elhangzása előtt. Azon kaptam magam, hogy az autóban ülök, aztán a szalonban a székben és egyre keserűbbé válok. Az, ahogy a világ forog a házam négy fala körül, továbbra is óriási ki

Amikor Shauna Amick megtudta, hogy a még meg nem született babája Down-szindrómás, az orvosok rá akarták venni, vetesse el Sarah Hope-ot. De Shauna ismerte Isten szavának igazságát és megértette, hogy Sarah, mint mindannyiunkat, egyszerre félelmetes és csodálatos módon Isten képére teremtetett. 15 évvel ezelőtt az életet választotta a lánya számára, és azóta Sarah és Shauna a hangtalanokért hallatják hangjukat…miközben megmutatják a világnak a Down-szindróma szépségét és felhívják a figyelmet az életért folytatott küzdelemre. „Az élet útjára tanítasz engem. Színed előtt az öröm teljessége, s jobbodon a gyönyörűség mindörökké.” Zsoltárok 16:11 https://szentiras.hu/SZIT/Zsolt16 „Amikor a várandósság alatt közölték velem Sarah diagnózisát, nemcsak egy dolgot tettem azzal, hogy az életet választottam a számára” – magyarázza Shauna. „Ez valami olyasmi, amit minden áldott nap teszek – teszünk mindketten, Sarah és én is. Azt választjuk, hogy minden nap megünnepeljük, amit Isten ad nekünk és m