Fáradt vagyok. Ez alatt nem feltétlenül azt értem, hogy most rögtön aludni akarok, de nem fogok hazudni – az is elég jól hangzik.
A fáradtság, amiről beszélek, egy olyan életmódból fakad, amiben hosszú időn keresztül folyamatosan lappangva jelen van a stressz. A stressz, amit egy világjárvány megélése okoz.
Ezt értem fáradtság alatt.
Ismered ezt az érzést? Te is érzed?
Belefáradni abba, hogy minden szipogáskor arra gondolunk, „Jaj, ne. Ez az lehet?”
Belefáradni abba, hogy amint a betegség legapróbb jelét észleljük, fontolgatni kezdjük, hogy Covid-tesztet csináltatunk, mert a legkevésbé sem akarjuk megfertőzni a többieket otthon vagy az otthonunkon kívül.
Belefáradni a maszkok csatájába.
Belefáradni a tűnődésbe, hogy egy egészségügyi kérdés hogyan válhatott politikai kérdéssé.
Belefáradni a gondolatba, hogy a gyerekeink vajon egészségesek maradnak-e, ha kilépnek az ajtón, és elmennek az iskolába.
Belefáradni abba, hogy hallgatjuk magunk körül a haragot és a rosszindulatot, és látjuk, ahogy a közösségeink, az iskoláink, a városaink, a nemzetünk pártokra bomlik.
Belefáradni a számok növekedésébe, és a bizonytalanságba, hogy vajon jó döntést hozunk-e.
Belefáradni a nehéz döntésekbe, és megbirkózni azzal, hogy ismét nemet kell mondanunk a gyerekeinknek.
Belefáradni abba, hogy olyan döntéseket kell megvizsgálnunk, mérlegelnünk és meghoznunk, amilyeneket soha azelőtt.
Belefáradni a gondolatba, hogy hogyan fog ez az egész hatni a gyerekeinkre, és hogyan segíthetünk nekik eligazodni benne, mert ha nekünk nehéz, mennyivel nehezebb lehet nekik?
Ez a fáradtság. Színtiszta fáradtság.
Tudod, hogy miről beszélek? Te is érzel valamit ebből?
Ha igen, tudd, hogy nem vagy egyedül. Biztos vagyok benne, hogy rengetegen vagyunk, akik fölött folyamatosan ott lebeg a stressz és a bizonytalanság érzése.
Egy bizonyos szinten mindannyian a járvány következményeivel küzdünk, ha észrevesszük, ha nem.
Amikor a stresszszintem emelkedni kezd, és rám tör a szorongás, emlékeztetem magam, hogy nem vagyok egyedül. A rengeteg emberen kívül, aki körülöttem mind ugyanezzel küzd, tudom, hogy Isten velem van. Ő előttem jár, és amikor én még nem sejtettem semmit a járványról, vagy arról, hogyan fog kinézni az előző vagy a mostani évünk – Ő tudta. Én pedig bízok az Ő jóságában.
Amikor gyenge vagyok, Ő erős.
És amikor elfáradok, kérnem kell Őt, hogy emeljen fel.
Fáradt vagyok, Anyuka. És talán te is. Az idei tanévkezdést megkönnyeztem. Többször is. És ez rendben van. Szerintem beszélnünk kell erről.
Arról, hogy hogy vagyunk. Hogy hogy viseljük. És a stresszről, amivel szemben állunk.
Mert ez mind most nagyon sok. És a könnyek néha előtörnek. És néha talán be kell zárkóznunk a szobánkba, és arcunkat a párnába temetve sírni és kiabálni.
Mindannyian a legjobbat próbáljuk kihozni a saját, egyéni helyzetünkből. Mindannyiunknak megvan a saját története, tapasztalata, amit magunkkal hozunk, és ez erre az időszakra is vonatkozik.
Szóval legyünk kedvesek.
Támogassuk egymást.
Adjuk át sérelmeinket, fájdalmainkat, félelmeinket és szorongásainkat Istennek.
Mert tudjuk, hogy Ő velünk van mindenben. Az örömünkben és a szenvedésünkben.
És a fáradtságunkban.
Fordította: Szombati Gréta
Lektorálta: Samai Hedvig
Megjegyzések
Megjegyzés küldése