Ugrás a fő tartalomra

Fáradt vagyok, Anyukák. És talán ti is.



Fáradt vagyok. Ez alatt nem feltétlenül azt értem, hogy most rögtön aludni akarok, de nem fogok hazudni – az is elég jól hangzik.

A fáradtság, amiről beszélek, egy olyan életmódból fakad, amiben hosszú időn keresztül folyamatosan lappangva jelen van a stressz. A stressz, amit egy világjárvány megélése okoz.

Ezt értem fáradtság alatt.

Ismered ezt az érzést? Te is érzed?

Belefáradni abba, hogy minden szipogáskor arra gondolunk, „Jaj, ne. Ez az lehet?”

Belefáradni abba, hogy amint a betegség legapróbb jelét észleljük, fontolgatni kezdjük, hogy Covid-tesztet csináltatunk, mert a legkevésbé sem akarjuk megfertőzni a többieket otthon vagy az otthonunkon kívül.

Belefáradni a maszkok csatájába.

Belefáradni a tűnődésbe, hogy egy egészségügyi kérdés hogyan válhatott politikai kérdéssé.

Belefáradni a gondolatba, hogy a gyerekeink vajon egészségesek maradnak-e, ha kilépnek az ajtón, és elmennek az iskolába.

Belefáradni abba, hogy hallgatjuk magunk körül a haragot és a rosszindulatot, és látjuk, ahogy a közösségeink, az iskoláink, a városaink, a nemzetünk pártokra bomlik.

Belefáradni a számok növekedésébe, és a bizonytalanságba, hogy vajon jó döntést hozunk-e.

Belefáradni a nehéz döntésekbe, és megbirkózni azzal, hogy ismét nemet kell mondanunk a gyerekeinknek.

Belefáradni abba, hogy olyan döntéseket kell megvizsgálnunk, mérlegelnünk és meghoznunk, amilyeneket soha azelőtt.

Belefáradni a gondolatba, hogy hogyan fog ez az egész hatni a gyerekeinkre, és hogyan segíthetünk nekik eligazodni benne, mert ha nekünk nehéz, mennyivel nehezebb lehet nekik?

Ez a fáradtság. Színtiszta fáradtság.

Tudod, hogy miről beszélek? Te is érzel valamit ebből?

Ha igen, tudd, hogy nem vagy egyedül. Biztos vagyok benne, hogy rengetegen vagyunk, akik fölött folyamatosan ott lebeg a stressz és a bizonytalanság érzése.

Egy bizonyos szinten mindannyian a járvány következményeivel küzdünk, ha észrevesszük, ha nem.

Amikor a stresszszintem emelkedni kezd, és rám tör a szorongás, emlékeztetem magam, hogy nem vagyok egyedül. A rengeteg emberen kívül, aki körülöttem mind ugyanezzel küzd, tudom, hogy Isten velem van. Ő előttem jár, és amikor én még nem sejtettem semmit a járványról, vagy arról, hogyan fog kinézni az előző vagy a mostani évünk – Ő tudta. Én pedig bízok az Ő jóságában.

Amikor gyenge vagyok, Ő erős.

És amikor elfáradok, kérnem kell Őt, hogy emeljen fel.

Fáradt vagyok, Anyuka. És talán te is. Az idei tanévkezdést megkönnyeztem. Többször is. És ez rendben van. Szerintem beszélnünk kell erről.

Arról, hogy hogy vagyunk. Hogy hogy viseljük. És a stresszről, amivel szemben állunk.

Mert ez mind most nagyon sok. És a könnyek néha előtörnek. És néha talán be kell zárkóznunk a szobánkba, és arcunkat a párnába temetve sírni és kiabálni.

Mindannyian a legjobbat próbáljuk kihozni a saját, egyéni helyzetünkből. Mindannyiunknak megvan a saját története, tapasztalata, amit magunkkal hozunk, és ez erre az időszakra is vonatkozik.

Szóval legyünk kedvesek.

Támogassuk egymást.

Adjuk át sérelmeinket, fájdalmainkat, félelmeinket és szorongásainkat Istennek.

Mert tudjuk, hogy Ő velünk van mindenben. Az örömünkben és a szenvedésünkben.

És a fáradtságunkban.


Forrás: https://trulyyoursjen.com/2021/09/im-tired-mama-and-maybe-you-are-too/
Fordította: Szombati Gréta
Lektorálta: Samai Hedvig
Kép: pexels

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Igeversek, mint erőforrások az imádkozáshoz (SNI-s gyermekek szülőinek)

Több évvel ezelőtt mindkét kisfiam több diagnózist is kapott, és azon kaptam magam, hogy szorongok és túl vagyok terhelve speciális nevelési igényű gyermekek édesanyjaként. Túlélő módban éltem és kétségbeesetten vágytam Istenre. Imádkoztam és könyörögtem, hogy múljon el a szorongásom, hogy a gyermekeim meggyógyuljanak vagy csodás haladást érjenek el, és hogy a házasságom megerősítést nyerjen a küzdelmek közepette. Úgy tűnt, egy kétségbeesett imádságom sem talál meghallgatásra. Isten távolabbinak tűnt, amikor a legnagyobb szükségem volt Rá, és azt vettem észre, hogy azt kérdezem, talán túl gyenge a hitem, Isten meghallgat-e, Isten jó-e, vagy, ami a legijesztőbb, Isten egyáltalán létezik-e. Eközben a hitbeli krízis közben történt, hogy részt vettem egy női Bibliakörön. Az igazat megvallva nem emlékszem, hogy miről szólt az alkalom, vagy egyáltalán melyik könyvet tanulmányoztuk. Az egyetlen dolog, amire emlékszem az, hogy amikor a csoportvezető megkérdezte, kinek lenne imakérése, én úgy d

Remény, ha fáj

Oh, a gondtalan gyermekkor − megtalálni az örömöt az apró dolgokban, élénk fantáziával, és boldogan, mint aki még nincs tudatában e világ veszélyeinek és félelmeinek. De minket is arra hívtak el, hogy gyermeki hitünk legyen, egyszerűen megpihenve és Jézusban bízva. Azonban, ha őszinte akarok lenni, voltak időszakok, amikor küzdenem kellett e szó fájdalmas valóságától való megkeményedés ellen. Ahelyett, hogy boldogan tudatában lennék a körülöttünk lévő káosznak, meg kellett küzdjek azzal a valósággal, hogy ez a világ hihetetlenül igazságtalan és aránytalan. Még hívőként is nehéz megérteni, miért tűnik néhány keresztény élete egyszerűnek, kényelmesnek, könnyűnek, miközben másoké úgy tűnik, hogy a földi poklot élik át. Bármennyire is igyekszem elnyomni ezeket a zavaros érzéseket, választ követelnek. Arra kényszerítenek, hogy nehéz kérdéseket tegyek fel. Ha Isten az Úr minden felett, és minden gyermekét egyenlően szereti, miért engedi, hogy egyesek élete kényelemmel teli legyen, míg mások

Szelektív mutizmus: 4 mód gyermeked felemelésére

Mit tegyél, mikor a gyermeked szelektív mutista? A szelektív mutizmus rejtélyes jelenség a nagyközönség és számos szülő előtt is. Vendégbloggerünk, Lisa Pelissier a lányával folytatott interjúban rávilágít erre az állapotra, és elmagyaráz 4 módot , mellyel támogatni tudja őt. 3 éves volt, amikor abbahagyta a beszédet. Először csak felnőttek előtt. Nincs ebben semmi szokatlan -gondoltam én- hiszen egy hároméves félénk a felnőttek előtt. De aztán nem akart beszélgetni a nagymamájával, azzal, akivel szoros kapcsolatban állt. Zavarba ejtő volt, de még csak 3 éves volt. Mindenki azt mondta, hogy majd kinövi. Sok gyermek átmegy ezeken a fázisokon, amikor nem beszélnek, különösen az óvodások. Mire öt éves lett, már nem beszélt a családon kívüli gyermekekkel sem. 6 éves korára már nem beszélt az unokatestvéreivel sem. 7 éves korára az emberek listája egyre szűkült, és azt is elutasította, hogy hangosan beszéljen hozzám, az anyjához, társaságban. Mi tudtuk, hogy ez nem csupán egy fázis. A fázis