A bánat nem a hitetlenség jele - a veszteség útja a házasságban

Jób ekkor fölállt, megszaggatta köntösét, és megnyírta a fejét. Azután a földre esve leborult.

(Jób könyve 1:20)

Ha veszteség ér bennünket, azt gyakran gyász követi. Bár a fájdalom okozta sokk vagy a túlélési ösztön adrenalinja egy ideig erősnek láttat bennünket, a gyász - „az a belső elhagyatottság, amely valaminek vagy valakinek elvesztését követi” (JI Packer, A megszentelt gyász) - végül lényünk minden rostjába utat talál.

Gyász kíséri az élet nagy veszteségeit, amelyeket sokan átélünk (halál, meddőség, bántalmazás, elhanyagolt gyermek) és a kisebb, mégis fájdalmas veszteségeket is (pénzügyi problémák, elszalasztott lehetőségek, csalódások). Egy házasságban nehéz ezekkel szembenézni.

Jób ismerte a veszteséget. Mindent elveszített – az állatait, a szolgáit és az összes gyermekét. Egy csapásra megfosztották vagyonától, biztonságától és családjától. Ám Jób a felfoghatatlan megpróbáltatásokra felfoghatatlan módon reagál: leborotválja a fejét, a földre veti magát és imádkozik.

Ez felfoghatatlan, hiszen annyira különbözik attól, ahogyan a legtöbben, beleértve a keresztényeket is, reagálunk a megpróbáltatásokra.

A nyugati kultúrában gyakran kényelmetlenül érezzük magunkat a gyászban, mindent megteszünk annak érdekében, hogy a halálra és az elmúlásra (mind emberek, mind dolgok esetében) ne a világ elpusztulásának bizonyítékaként tekintsünk. Ehelyett arra törekszünk, hogy erősnek tűnjünk, pozitívan gondolkodjunk, és kitöltsük életünket valamivel, ami segít elfedni a fájdalmat. Vagy, ahelyett, hogy a bánat és a veszteség a reménynek adna utat, sokan elkerülik a szenvedéssel való szembenézést, és bármit bevetnek, ami a fájdalmat tompítja. Illetve előfordul az is, hogy keresztényként – bánkódunk és gyászolunk, de úgy gondoljuk, hogy ez felmentést ad az imádság alól – majd amikor már jobban érezzük magunkat, és a bánat elenyészik, újra elkezdünk Istennek élni.

Hogyan lehet megtanulni úgy reagálni, ahogy Jób tette? És miért is akarnánk ezt?

A BÁNAT NEM A HITELETLENSÉG JELE

Ne gondold, hogy Jób imádata a bánatát helyettesítette, vagy, hogy azok, akik hisznek, egyáltalán nem érzik a bánatot. Ahogy John Piper lelkész és szerző rámutat a „Jób: Tiszteletteljesen a szenvedésben” című írásában:

„A bánatból fakadó zokogás nem a hitetlenség jele. Jób nem a szenvedésekre gyakran adott, komolytalan, érzéketlen és felszínes ’dicsérd Istent mindenek fölött’ válaszokból kiindulva cselekszik. Imádatának nagyszerűsége abban rejlik, hogy bánatból fakad, nem pedig a bánat érzése helyett. Engedj könnyeidnek szabad utat, ha csapás ér. És engedd, hogy a többiek együtt sírjanak azokkal, akik gyászolnak.”

Természetes és helyénvaló az életünkben tapasztalt veszteségeket és fájdalmakat gyászolni. A gyász és a könnyek nem a gyenge hit jelei, hanem normális és egészséges válaszok a világ romlottságára és az életünkre gyakorolt ​​fájdalmas hatásaira. A Biblia azt mondja nekünk, hogy ez az elesett világ nem az a hely, ahova tervezve lettünk. Eljön az a hely, amelyre minket szántak, bár most még nincs itt. Addig pedig meg kell tanulnunk egy olyan világban élni a bánat, és remény között, amely a fájdalomtól rendezetlen, de lehet békés is - Krisztusban bízva, és a gyötrődésben is imádkozva.

A remény nem azt jelenti, hogy nem gyászolhatunk, nem szomorkodhatunk. A remény azt jelenti, hogy azzal a meggyőződéssel gyászolunk, hogy „Krisztus maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni.” (1. Péter 5:10).

A BÁNATBAN VALÓ IMÁDKOZÁS HULLÁMVÖLGYEI

Jób imádata sem azt jelentette, hogy bánata nem volt folyamatosan jelen. Ahogyan Job, úgy mi sem tesszük túl magunkat egy-két hét alatt egy veszteségen, hogy aztán soha többé ne érezzük a hiányt vagy a fájdalmat. (Ebben az esetben Jób könyve sokkal rövidebb lenne, és sokkal kevesebb segítséget, valamint reményt kínálna számunkra.) Az igazság az, hogy valójában nem érezzük bánatunk teljes súlyát addig, amíg a sokk el nem múlik, az ebédek megszűnnek érkezni, a barátaink abbahagyják a telefonálgatást, és a világ halad tovább, miközben fájdalmaink és veszteségünk napi emlékeztetői velünk maradnak.

Jób számára nem volt könnyű. Ő, csakúgy, mint mi is, fel-alá járkált ima közben. A 19. versben Jób szavai már máshogyan hangzanak:

„Ha erőszak miatt kiáltozom, nem kapok választ. Segítségért kiáltok, de nem véd a törvény. Eltorlaszolta utamat, nem mehetek tovább, ösvényeimre sötétséget borított. Dicsőségemtől megfosztott, levette fejemről a koronát. Kitépte reménységemet, mint valami fát, letördelt körös-körül: tönkrementem.”(Jób könyve 19:7–10.)

De Jób Istentisztelete nem szűnik meg, csak átalakul. Kezdi felfedni az Úrba vetett bizalmát azzal, hogy őszintén színe elé viszi fájdalmát és zavartságát. Bár helytelen zúgolódni, de azt megtehetjük, hogy alázatosan fordulva Istenhez megkérdezzük tőle a miérteket és elfogadjuk, hogyha esetleg érzelmeink ellentmondásosak. Isten nem azt várja tőlünk, hogy csendben maradjunk fájdalmunkban, és fogainkat összeszorítva viseljük azt, hanem hogy forduljunk hozzá őszintén, minden kérdésünkkel, félelmünkkel, bánatunkkal. Itt, a bánat nyugtalanító pillanataiban birkózhatunk meg és kezdhetjük megérteni Isten irántunk érzett szeretetének és jóságának mélységét.

A bánat és az imádat együtt létezhet, miképp a bizalom és a kérdések is. Amikor Jób megkérdezi, mit tesz Isten, emlékezteti magát arra, amit már tud:

„Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, s ha ez a bőröm lefoszlik is, testemben látom meg az Istent. Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem más, bár veséim is megemésztetnek.” (Jób könyve 19:25–27)

Amikor a bánat új hulláma utolér bennünket, hagyjuk, hogy a könnyek feltörjenek, fájdalmunkban őszintén kiáltsunk az Úrhoz és emlékezzünk az evangélium reményére. Bánatunk által elismerjük, hogy a dolgok nem úgy vannak, ahogy lenniük kellene, míg az evangéliumban való remény arra emlékeztet bennünket, hogy bánatunk nem a teljes történet. Van egy Megváltónk, aki azért fizetett, hogy megszabadítson bennünket a bűneinkért járó büntetésétől, és egy napon majd megszabadít minket magától a bűntől is. Visszatérve megváltja az elveszetteket és helyreállítja a megtörteket. Végül - és egy pillanattal sem hamarabb - a földön fog állni, és mi is ott fogunk állni vele, túl a veszteségen, a bánaton, a fájdalmon és a halálon.

HÁZASTÁRSADDAL OSZTOZOL A BÁNATON

Nemrégiben, amikor újabb bánathullámot tapasztaltam a családunkat évek óta sújtó megpróbáltatások miatt, éreztem, hogy elhúzódom a férjemtől, Jeff-től. Magányosnak éreztem magam, és bosszúsnak is. Számomra úgy tűnt, hogy a történtek egyáltalán nem érintik meg őt, miközben én friss szívfájdalommal küzdöttem. Egy napon, a sok tévhit után, miszerint a férjem teljesen közönyös a körülményekkel szemben, amelyeket olyan pusztítónak éreztem (és még mindig érzek), leomlott a neheztelés gátja, amelyet hagytam felépülni, és elmondtam neki, hogy éreztem magam.

Szerencsére az ő válasza nyugodtabb, mint az én kitörésem. Elmagyarázta, hogyan küzdött a maga módján. Emlékeztetett arra, hogy mindketten gyászolunk, de bánatunk különbözik. Ahogy elgondolkodtam ezen a beszélgetésen, három dolgot raktároztam el magamnak, amelyekre emlékeznem kell:

1. AZ EMBEREK KÜLÖNBÖZŐKÉPPEN GYÁSZOLNAK

A párok általában másként élik meg a bánatot és gyászt, csakúgy, mint Jeff és én. Az egyiket gyakran utolérik a sírógörcsök, és fontosnak találja, hogy átbeszélje a dolgokat, míg a másik alig mutat érzelmeket, és bevet bármit, ami segíthet elterelni a figyelmét. Egyikőtök úgy érezheti, mintha mindent kézben kellene tartania, majd hónapokkal vagy évekkel később hirtelen és váratlanul elhatalmasodik felette a bánat. Ismerd fel ezeket a különbségeket, légy türelmes a társaddal - és kommunikáljatok egymással. A házasságra nézve a legnagyobb veszélyt a kimondatlan szavak jelentik. Amikor a házastársak nem osztják meg egymással bánatukat, a másikat magukra hagyják vívódásaiban, az „egy test” úgy érezheti, mintha kettévált volna.

2. A TÁRSAD NEM KRISZTUS

Ne felejtsd, hogy bánatoddal elsősorban Krisztus felé fordulj, mert reményed és erőd forrása egyedül ő. Ha házastársadtól várod el a vigasztalást, a megértést, valamint, hogy megfelelő mértékű bölcsességgel és ösztönzéssel forduljon feléd, annak csalódás lesz a vége, ő pedig sérül, és végül mindketten megbántva érzitek majd magatokat.

3. A HÁZASTÁRSAD A TÁRSAD

A házastársad nem a Megváltód, de mind az örömödben, mind a fájdalmadban olyan módon osztozhat veled, ahogy mások nem tudnak. Ha elkezdünk egymástól függetlenül gondolkodni, és nem engedjük házastársunkat a szívfájdalmaink közelébe, mert úgy gondoljuk, hogy nem értenék meg azt, vagy rosszat mondana, az kiszolgáltatottá tesz bennünket az ellenség támadásainak. A csend megfoszt minket attól a lehetőségtől és kiváltságtól, hogy egymás közelségét élvezhessük és növekedhessünk, jobban megismerhessük Krisztust, és szenvedéseink révén jobban szeretetünk jobban erősödjön.

„Férjeként csábít a gondolat, hogy fájdalmamat kizárólag az Úr elé tárjam, és, hogy elrejtsem feleségem, Sarah elől. Azonban amikor így teszek, a köztünk lévő bizalmat és intimitást áldozom fel. Ennek időnként az az oka, hogy nem akarok további terhet róni Sarah-ra, máskor viszont egyszerűen azért, mert nem szeretek gyengeséget mutatni. Emlékeznem kell arra, hogy milyen fontos az, hogy együtt legyünk a bánatban, még akkor is, ha másként éljük azt meg. Isten azt akarja, hogy a szívemet összekapcsoljam Sarah-éval, és a szerető Megváltónktól való függés és a benne való örömöm mindkettőnket erősebb hitre vezessen. És ahhoz, hogy ez megtörténhessen, nyitottnak kell lennem Sarah-val.” (Jeff)

AMI A LEGÉRTÉKESEBB AZT NEM VESZÍTED EL

Hogyan volt képes Jób úgy fordulni Isten felé, ahogyan tette? Nem azért, mert nem gyászolta borzasztó veszteségeit, hanem azért, mert tudta, hogy ami a legdrágább számára, azt nem veszítette el és soha nem is fogja. Ha ismered Jézust, te is elveszíthetsz értékes dolgokat, de imádatod megmarad. A bánat feltárja számunkra Krisztus értékét és a benne rejlő biztonságot. Ezért képes a bánat és az öröm együtt létezni, sőt együtt növekedni. Megtapasztalni azt, hogy a házastársunk mellett lenni egy áldás, csak úgy lehetséges, ha hajlandóak vagyunk beengedni a másik személyt bánatunk hullámvölgyeibe, és kegyelmet sugározni feléjük, miközben ők is a saját harcaikat vívják – még akkor is, ha ez zűrös és kiszámíthatatlan.

Barátaim, a bánatnak és a gyásznak is megvan a maga ideje, de ne szomorkodjatok egyedül. Engedd be Krisztust, hogy átadhasd magad az örömnek, amit számodra tartogat. Engedd be házastársadat, hogy megéld a közelség érzését. Váratlan áldásokra lelhetünk, amikor egymás mellett haladunk az ösvényen, ahol az öröm és a bánat találkozik. (Jeff és Sarah Walton)Forrás: 2021. március 3

Sarah Walton
used with permission
A cikk az „Együtt a viharokon keresztül: Bibliai ösztönzés a házasságodra, amikor az élet fáj” című könyv 3. fejezetének átdolgozása.

Fordította: Vitos Alíz
Lektorálta Samai Hedvig