„Szóval, mivel foglalkozol?” Soha nem tudom, hogyan válaszoljak erre a kérdésre. Általában halkan ezt válaszolom: „Nem dolgozom, főállású anya vagyok.”
Mintha.
Úgy nőttem fel, hogy elhittem, arra vagyok elrendelve, hogy jelentős és figyelemre méltó dolgokat vigyek véghez a világban. Amikor keresztény lettem, a hitemet annak szenteltem, hogy még nagyobb dolgokat tegyek Isten Királyságáért.
Aztán közbelépett az autizmus.
Most két részre osztom az életemet: autizmus előtt- és utánra. Innen ered a projekt neve: „A.D.299”(299.00 az autizmus diagnosztikai kódja a DSM-ben , az orvosi/ mentálhigiéniás szakma bibliája).
Ma, egy főállású anya vagyok (SAHM), de nem saját akaratomból. Most a legnagyobb teljesítményeim naponta, hogy mindenkit felkeltek és kihúzok az ágyból-kezdve magammal- időben elfuvarozom őket a megfelelő helyekre, táplálkozási szempontból kiegyensúlyozott harapnivalókkal és ebéddel a hűtődobozokban; majd értük megyek a megfelelő időben, ezen kívül elviszem őket az előjegyzett programokra és terápiákra; ezt követi a vacsora ami 7 órakor van (legkésőbb?!), mialatt a gyerekek vagy hancúroznak, vagy a TV-t bámulva szennyezik a kis világukat. Végül, a célegyenesben mindent és mindenkit megtisztogatok és még idejében ágyba dugom őket. Fürdet, öblít, ismétlés.
Sorban állva a „Safeway-nél” lopva fűrkészem a „Look” magazint, és azon tűnődöm, hogy az „Octomom”1 hogyan tudott lefogyni sebészi beavatkozás nélkül, átvágtatok a kisbuszommal a járdaszegélyen a gyerekek hátul, épp hogy csak bekötve; összeszidom őket amiért mások előtt hangoskodtak, lehet,hogy hasonlítok bármely másik zaklatott otthon lévő anyára, de ez csak az én álcám.
Minden szuperhősnek van egy titkos személyazonossága.
A hétköznapi rutinokat átszőve- a napi elvitel – és elhozatal- közé ékelődött a másik identitásom: a rendkívülibb kihívások, amelyek tipikusan a másik teljes munkaidős autista anya munkámmal járnak.
Minden tiszteletem a focista anyukák iránt, de a speciális igényű anyukák osztályon felettiek, anya harcosok „Zöldsapkásai”nt . Mint ügykezelő, ügyvéd, vezérigazgató/informatikai igazgató ,elit flottát irányítok, amely több mint 20 emberből áll, s mindezt a „ONE KID” ügyfélköre számára. Kitartóan és óvatosan rejtett háborút folytatunk az iskolai körzetek, biztosítási és /vagy kormányzati bürokráciái ellen, minden egyéb adminisztratív apróság ellenség,vagy ellenfél, aki az igazság, igazságosság és a gyermekem szolgálata útjában áll.
A nap végére, tulajdonképpen délután 3 órakor, már kimerült vagyok. A rengeteg koffein, ami reggel útnak indított, mostanra már semmilyen hatással sem bír, és úgy igazán már nem is érzem magam olyan szuper anyának. A szuperből kábult, bódult lettem. De még mindig vannak tennivalók: elhozatal, megadott időpontok,vacsoráztatás és tisztálkodás. A megnyerendő csaták listája csak hosszabb lett.
Nagyon régen elcseréltem az alkalmi öltözetet kényelmes cipőkre és törekedtem arra, hogy felvehessek egy mom-jeanst anélkül, hogy túl anyásnak tűnjek benne.
Mindazonáltal a PhD fokozattal rendelkező iskolavezetők és más szakemberek -nevük után egy sor lenyűgöző rövidítéssel- mind képzett szakértő, aki klasszisokkal jobb, képzettebb, és minden más szempontból túrszárnyalnak - rettegnek, amikor a különleges igényű szuper anyuka haragja leszáll- és dühé „lángoló fegyverek” jelképzeik (okostelefonok emailek zápora), szuperhős köpönyegevadul csattan a szélben. Ez ne zavarjon meg, naponta mosdatok, leöblítek és ezt ismétlem.
Kedves anyám (áldott legyen a szíve) sajnálja, hogy a tehetségemet hátra kellett hagynom és fel kellett áldozni „Jeremy miatt”. Sajnál engem, hogy a színház és az alkotóművészet iránti szenvedélyeim elapadtak „Jeremy miatt”. Ahelyett, hogy maximalizáltam volna a lehetőségeimet, benne ragadtam a város ugyanazon 30 mérföldes körzetében, elfuvarozva őt a különböző terápiákra, ahelyett, hogy golfozni vinném, vagy arckezelésre járnék, vagy csajos ebédekre, vagy egyéb kényelmekben lenne részem, amelyeket az anyám az egyetlen lánya számára megálmodott. Szomorú, de fogalmam sincs, hogyan néz ki a bon-bon, nincsen egyetlen rózsaszín bolyhos papucsom sem (nem túl alkalmas futkosó gyerekek után szaladni benne). Ja és az utolsó szappanopera amelyet megnéztem, Luke és Laura összeházasodtak.
Nem anya. Én másként látom, mindez a sok lemondás, egy jobb, értékesebb cél érdekében történt, akit közösenfiúként és unokaként dédelgetünk.
Isten gondviselésében tudta, hogy ennek a gyermeknek szüksége lesz minden támogatásra, a kreativitás minden lehetőségére, a megszokottól eltérő, újszerű gondolkodásmódra, az eltökéltség és határozottság minden cseppjére, amit elő tudtam varázsolni magamból, mindezt azért, hogy előre tudjam mozdítani egy ködös célvonal felé, melyet „Haladás”-nak hívnak.
Minden szuperhősnek van egy végzete. Jeremy anyukájának fő ellensége a korlátok. „Jeremy miatt” néhány tevékenységben korlátozódtam. De Jeremy miatt én is megtapasztalhattam, hogy a Teremtőm mennyire erős, mennyire kreatív, mennyire szenvedélyes emberré tett engem. Jeremy lehetőségeinek maximalizásában, maximalizálom a sajátjaimat is. Jeremy miatt szuper anya lettem, még akkor is, ha ez a személyazonosság egy titok marad Isten és közöttem.
Ma emelem a kalapom minden anya előtt, de főleg a szuper anyák előtt. Te tudod, hogy ki vagy. Hallom, ahogy a köpenyed bátran csattan a szélben…
used with permission
Fordította: Békés Ibolya
Megjegyzések
Megjegyzés küldése