AMÍG ISTEN KINYITJA SZÁMODRA A KÖVETKEZŐ AJTÓT, DICSÉRD ŐT AZ ELŐSZOBÁBAN.
Ki vagyok én? Sajátos nevelési igényű gyermek szülője?
Nem tudom megcsinálni! Nincs képesítésem hozzá.
Míg felnőttem, tartottam azoktól a fogyatékkal élő gyerekektől, akik a hordozókba voltak eldugva az egyetem hátsó felében. Talán még azt az r-rel kezdődő szót is használtam rájuk. (Retardált.) Még felnőttként is kerültem a szemkontaktust olyan valakivel, aki kerekesszékben volt.
A szemükbe nézzek, vagy ez bántó? Ki kellene nyitnom előttük az ajtót, vagy ezt tolakodásnak veszik?
A fogyatékkal élő emberek zavarba hoztak engem. Nem tudtam mit kéne tennem, vagy hogyan kellene viselkednem velük? Ez a kényelmetlenség azonban csak rólam szólt.
Így aztán amikor a fiamnál autizmust diagnosztizáltak, az egész egy kegyetlen, kozmikus tréfának tűnt. "Nem vagyok képes erre! Ezt a feladatot egy gyógypedagógusnak vagy legalábbis egy türelmes, otthon tanító édesanyának kellene adni. Én nem vagyok alkalmas arra, hogy felneveljek egy sajátos nevelési igényű gyermeket."
Annak ellenére, hogy semmi tapasztalatom nem volt a fogyatékosságokkal kapcsolatban, Isten mégis ezt rendelte ki számomra. Nem volt hova futnom. Az én gyermekem - az az én gyermekem. És ő pont egy olyan szétszórt emberre volt ráutalva, mint én.
A gyermeknevelés félelmetes dolog a normál feltételek megléte mellett is, és ez messze volt a normálistól. Ez nem-normális volt, ha a szteroidokra gondolok.
A régi életemből kikerülve, és egy újba belekényszerülve túlterheltnek és alulképzettnek éreztem magam. Csapdába estem.
Úgy tűnt, mindketten ítélet alatt vagyunk.
Nagy megbízatások - iskolázatlan emberek
Amikor látták, hogy milyen bátran beszél Péter és János, és felfogták, hogy ők írástudatlan és iskolázatlan emberek, elcsodálkoztak. Fel is ismerték őket, hogy Jézussal voltak, de mivel látták, hogy velük együtt ott áll a meggyógyult ember is, semmit sem szólhattak ellenük. Felszólították tehát őket, hogy menjenek ki a nagytanács elől, és így tanakodtak egymás között: "Mit tegyünk ezekkel az emberekkel? Mert, hogy nyilvánvaló csoda történt általuk, azt tudja Jeruzsálem minden lakosa, és nem is tagadhatjuk. (Ap.Csel. 4:13-16)
A történelem folyamán Isten Herkules-méretű küldetéseket rendelt ki pöttöm kis jelölteknek. A mi hitünk Szerzője és Tökéletesítője írja a színdarabot, az Ő maga sajátos módján, és az általa kiválasztott, sajátkezűleg összeválogatott stábot veszi fel a munkára. Nyilvánvalóan Ő mindannyiunkban lát olyan lehetőséget, amit senki más nem lát meg. Isten felfoghatatlan kegyelmében hétköznapi emberek játszhatnak főszerepeket.
Péter és János iskolázatlan, egyszerű emberek voltak. Az ő megszentelődésük is meglehetősen kedvezőtlenül indult. Néhány perccel korábban a tanítványok egy emeleti szobában bújtak el, hogy összeszedjék magukat és újra összegyűljenek Jézus halála után. Összezavarodva, félrevezetve, kirekesztve: semmi kétség, hogy remegtek a félelemtől. Azután, hogy három évig intenzíven együtt voltak Vezetőjükkel, akiről úgy gondolták, hogy egy életen át Ő lesz az (az Egyetlen) ekkor egész biztos eltűnődtek azon, hogy
"Mi lesz most? Mit csináljunk? Merre tovább?"
Értetlenkedésük közepette jelent meg nekik Jézus, megnyugtató és bíztató szavakkal: Békesség néktek! A Szent Szellem Pünkösdkor jött el hozzájuk. Őket a megbékéltetés szolgálatával bízta meg Jézus.
Isten nem a magasan képzetteket hívja el, hanem magas színvonalon kiképzi az elhívottakat. Mindenki tudta, hogy a tanítványoknak nincs semmiféle oklevelük, mégis meglepődtek bátorságukon, merészségükön, csodákkal kísért munkájukon. Az egyik megkülönböztető vonásuk az volt, hogy Jézussal jártak.
Nyilvánvaló volt, hogy intenzíven időt tölteni Jézussal, az minőségbeli különbséget eredményez.
Összejövetel a felházban
Mi nem önként jelentkeztünk a speciális igényű szülői tevékenységre, minket besoroztak. Mi nem kerestük ezt a fajta életet, az jött el hozzánk. Jézus tud a berzenkedésünkről és a félelmünkről. Ő hozzánk is eljön a rémületünkbe, értetlenkedésünkbe, hogy azt mondja: Béke legyen veletek! Akár szellős fügefalevél-ruhába bújunk, akár emberek vájta barlangba, vagy bárhová is rejtőzünk el, Ő tudja, hogy remegünk a félelemtől.
Jézus eljön hozzánk is, hogy megvigasztaljon, biztosítson, megnyugtasson. Ő tudja, hogy mi súlyosan elégtelennek és felkészületlennek érezzük magunkat az előttünk álló feladatra. Emlékeztet bennünket arra, hogy Ő hajlandó csodákat tenni alulképzett, nem sok sikerrel kecsegtető, valószerűtlen emberek által is. Korábban még nép sem voltunk, de most már Isten Népe vagyunk!
Bármilyen is legyen az alapállapotunk, legyünk bármennyire is hitelesítés nélküliek, alulképzettek vagy túlterheltek, ne becsüljük alá azt, amit Isten megtehet. Az egyetlen elvárás velünk szemben az, hogy töltsünk együtt intenzíven időt Vele.
Hadd szálljon a Szent Szellem rád! Isten által akkreditálva, abban találjuk majd magunkat, hogy ügyesen szólunk olyan nyelveken, amiket sosem beszéltünk korábban: például egészségügyi számlázási kódok nyelve, és egyéb, a személyre szabott oktatási program mozaikszavainak nyelvezete. Olyan életterületeken (amikbe belezsugorodva nem voltak megelőzően ismereteink) most bátor szószólókká lehetünk.
Az Úr rendkívüli csodákat fog tenni, és jeleket adni az életünkön keresztül. Mindenkinek fel fog tűnni az átalakulás, aki ismeri hétköznapi természetünket, és meg fognak lepődni.
Nem lehet majd tagadni. A felházbeli összejövetelünk lesz az elhívás kezdete.
Ilyen bizodalmunk pedig a Krisztus által van Isten iránt. Nem mintha önmagunktól, mintegy a magunk erejéből volnánk alkalmasak, hogy bármit is megítéljünk; ellenkezőleg, a mi alkalmasságunk az Istentől van. (2 Korithus 3:4-5)
Link: Diane Dokko Kim, What Now? Overwhelmed & Underqualified | When Life’s Got You Hiding in an Upper Room
Fordította: Megyes Anikó, Lektorálta: Samai Hedvig,
fotó pinterest.com
Megjegyzések
Megjegyzés küldése