A fogyatékosság és kísértés a bűnbak kikiáltására

Mert mindent Isten teremtett, mindent Ő tart fenn, és minden Őérte létezik. Övé legyen a dicsőség örökké! Ámen. 

(Róma 11:36)

A teológia elsődleges jelentése az, hogy hogyan gondolkodunk Istenről. Ha ezt vesszük alapul, és mert tudjuk, hogy az embereknek egyszerre van általánosan elfogadott és saját véleménye is Istenről, elmondhatjuk, hogy a maga módján mindenki teológus. A kérdés csak az, hogy jó vagy rossz teológusok vagyunk-e. Az, hogy az Istenről alkotott véleményünket az irányítja-e, ahogy Ő magát megmutatja a Szentírásban, vagy létrehoztunk-e egy saját teológiát? Hogy a saját elképzeléseink szerint alkotjuk-e meg Istenképünket ahelyett, hogy arra törekednénk, hogy jobban megértsük, hogy mit is jelent az, hogy Isten a saját képére teremtett bennünket, hogy áldjuk és magasztaljuk Őt? 

Az ilyen jellegű kérdések megválaszolásához azt is tudnunk kell, hogy a teológia a dicsőítéstudománnyal kezdődik. Ha a teológiánk nem a dicsőítéssel, nem Isten magasztalásával kezdődik, a vége mindig az lesz, hogy Isten dicsőségét csökkentjük az ember javára. Azonban, ha olyan szenvedésteológia kialakítása a célunk, amely elég erős ahhoz, hogy megértsük és elfogadjuk a fogyatékosságot, annak mindig Istennel kell kezdődnie és végződnie. A Róma 11:36 összegzi a dicsőítő teológiát: „Mert mindent Isten teremtett, mindent Ő tart fenn, és minden Őérte létezik. Övé legyen a dicsőség örökké! Ámen” (NASB – Új Amerikai Sztenderd Biblia). Itt három igazságot kell figyelembe venni: 

- Minden dolog Istentől való. 

- Minden Istenen keresztül létezik. 

- Minden Istenért van, tehát azért, hogy Isten dicsőségét hirdesse. 

Az Apostol úgy beszél Istenről, mint „minden élők teremtőjéről, fenntartójáról és céljáról. A „minden” a teljességet jelenti… Nem egyszerűen csak dicsőíti Istent, hanem azt mondja, hogy Övé minden dicsőség. Egyedül Istené minden dicsőség (Leon Morris).” Ugyanakkor ezekkel az igazságokkal ellentétben, amikor a fogyatékosság kopogtat az ajtónkon, gyakran érzünk kísértést arra, hogy két válasz közül válasszunk. A mai cikk az elsőre tér ki, a másodikat hétfőn tárgyaljuk majd. 

kísértés: Bűnbakkeresés 

„Mit csináltam rosszul?” – kérdezte a feleségem, miközben csak úgy folytak a könnyek a szeméből. „Lehet, hogy valami „olyat” ettem a terhesség alatt? Vagy nem ettem valamit, amit kellett volna? Isten valami olyanért bünteti a lányunkat, amit én követtem el? Mi rosszat tettem, ami miatt Kayte lányunk siketen és kognitív retardációval született?” 

Ahogy ott álltunk az álomotthonunknak tervezett hatalmas falusi házunk konyhájában, az én szívem is tele volt gyötrődéssel, nemcsak a feleségemé. Én is hasonló kérdéseket tettem fel magamban: „Uram, az egész életemet a Te szolgálatodra szántam és bármit hajlandó voltam feláldozni, amit csak kérsz. Ez nem elég? Haragszol rám valamiért? Mit kell még tennem, hogy kiérdemeljem a támogatásodat?” 

Bár sem a feleségem, sem én soha nem választanánk más életet, nem kellene egy olyan élet, ahol nincsenek jelen a fogyatékosság áldásai, emberi szívünk és értelmünk mégis ugyanúgy küzdött, mint bárki másé. Biztos vagyok benne, hogy ahogy mi is, te is hasonló kérdéseket tettél fel. Lehet, hogy Téged és a családodat nem a kognitív visszamaradottság, a süketség vagy az autizmus érinti, hanem valamilyen más fizikai vagy szellemi fogyatékosság. Lehet ez a Down-kór, egy életveszélyes stroke, egy nyitott gerinc, vagy valamilyen névtelen kór, leküzdhetetlen tanulászavar, veleszületett hormonelégtelenség vagy _______ (és ide írhatod a sajátodat). De bármi is legyen az, ez most már az életed része. 

Amikor egy váratlan szenvedés lép az életünkbe, nem szokatlan, hogy zsigerből megpróbáljuk megtalálni az okát. Tudni akarjuk, hogy miért. Amikor ez a talány már személyesen is érint minket, egyre égetőbb az érzés, hogy megtaláljuk a válaszokat a betegség és a fogyatékosság miértjeire. Ha tudatára ébredsz, hogy te vagy a szeretted egy olyan fizikai állapotban fogja leélni a maradék életét, amire nincs gyógymód, még provokatívabb kérdéseid lesznek: Tényleg jó az Isten? Kit büntet a Mindenható? 

Az, hogy a személyes szenvedést automatikusan összefüggésbe hozzuk a személyes bűnnel, egy tipikusan emberi válasz. „Mivel az Isten jóságos” – magyarázzuk – Ő nem állhat ennek a balesetnek, tragédiának vagy bármilyen rossz dolognak a hátterében. Tehát, ez annak a hibája kell, hogy legyen, aki szenved vagy valakinek, aki közel áll a szenvedőhöz”. Istennek hála, a Szentlélek az Ószövetségben megírta Jób könyvét, hogy helyesbítsen ezen a nézeten. Jób élete alapvető fontosságú a fogyatékosság megértéséhez, hiszen lerombolja azt a téveszmét, miszerint a szenvedés a szenvedő által elkövetett bűn következménye. D.A. Carson nagyon jól elmagyarázza ezt, amikor arról beszél, hogy milyen hatása van Jóbnak a teológiánkra: 

„… a könyv egyedi hozzájárulása a Szentíráshoz, a gonosz és a szenvedés tematikájához az, ahogy a legtöbbünk által irracionálisnak tartott rosszat vagy ok nélkülinek tartott szenvedést kezeli. Ezt a fajta rosszat és szenvedést nem könnyű beleilleszteni a „megváltásba”. Emlékezhetünk azokra a dolgokra, amiket a Biblia más részeiből tanultunk, de amikor itt szeretnénk ezeket alkalmazni, túl sok elvarratlan szálat találunk. A fizikai szenvedés, akármilyen rossz már önmagában is, Jób elméjében még inkább fokozódik, mert nem látja az értelmét. Valójában azt a veszélyt hordozza magában, hogy lerombolja Jób Isten- és világképét. Ezért nemcsak fájdalmas, hanem egyben megtévesztő és zavarba ejtő is. 

Ráadásul a szenvedésből fakadó fájdalom és kiábrándultság is egyre növekszik akkor, amikor nemcsak a saját kételkedő szívünkből erednek a vádak, hanem másoktól – néha saját családunktól vagy barátainktól – is azt halljuk.” 

Tanúi vagyunk Jób fájdalmas szenvedésének, és látjuk, hogy barátai hisznek abban, hogy saját szerepük Jób életében az, hogy magánnyomozót, bírót, ügyészt – vagy a hármat egyben – alakítsanak és felhánytorgassák neki szenvedése okait. Fel sem tudják fogni, hogy Jób semmiképpen sem felelős a 10 gyereke haláláért, ingatlanjai és vagyona elvesztéséért vagy a testét tetőtől talpig beborító fájdalmas sebekért. Az, hogy ezek a szánalmas tanácsadók annyira igyekeznek pálcát törni a szenvedő barátjuk felett, hiányos teológiájukból, Istenhitükből ered. Carson így magyarázza: „Jób barátainak egy beszűkült, nyitott kérdések nélküli teológiája volt. A szenvedés ebben kizárólag büntetésként vagy fenyítésként volt értelmezhető. Nem ismertek olyat, hogy „ártatlanul szenvedés”, mert az ő értelmezésükben egy ilyen felvetés beszennyezné a Mindenható igazságosságáról alkotott képet”. 

Ha előre lapozunk az Újszövetséghez, láthatjuk, hogy a tanítványok ugyanilyen hiányos teológiával rendelkeztek, és ez vezetett ahhoz, hogy rossz kérdéseket tettek fel. Amikor a veleszületett fogyatékosság problémájával találták szembe magukat, a tanítványok azt próbálták kideríteni, ki a felelős azért, hogy a férfi születése óta vak (Ján. 9:1-12). Azt kérdezték: „Mester, ki vétkezett: ez vagy a szülei?” A Megváltó pedig azt felelte, hogy egyik sem. „Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei”. Egyértelmű, hogy ennek az embernek a fogyatékossága mögött nem emberi bűn áll, hanem Isten magasztosabb terve, hogy megmutassa az Ő munkáját és kegyelmének dicsőségét. 

De ez nem egy olyan tény, amit könnyű elfogadni. Küzdünk a teológia elvarratlan szálaival, nyitott kérdéseivel. Elménk egy beszűkült teológia után sóvárog, egy olyan Istenre vágyik, akit teljes mértékben meg tudunk érteni, egy olyan teológiára, amely tartogat egy kis helyet az igaz hitnek, a csodának, a rejtélyeknek vagy a megválaszolatlan kérdéseknek. Ennek eredményeként a fogyatékosság gyakran egy másik kísértést is szül: azt, hogy átformáljuk Istent a magunk képmására és hasonlatosságára. Ezzel hétfőn foglalkozunk majd. 

Forrás: Paul Tautges: Disability and the Temptation to Blame Someone

https://counselingoneanother.com/2019/03/01/disability-and-the-temptation-to-blame-someone/

Fordította: Timkó Tímea, lektorálta: Samai Hedvig

fotó pinterest.com