Justin és én Jeremy beszédterapeutájánál várakoztunk a hallban Jeremyre, hogy befejezze a foglalkozást. Egy másik anyuka is várakozott a tinédzser lányával, hogy sorra kerüljenek.
A lánynak nyilvánvalóan komoly testi és viselkedési problémái voltak. Szavak nélküli torokhangokat adott ki, vonított. Az a fajta volt, akit bámulnak, ha emberek közé megy, vagy legalábbis lopva utána néznek, miután elment mellettük.
Tudom, hogy mennek ezek a dolgok. Ahogy négyen várakoztunk, a lány elkezdett vonaglani a székében és nyugtalanító hangokat kiadni. Anyukája sietve csitította, szégyenteljesen, aztán rám pillantott, mintegy bocsánatot kérve és az elnézésemért esedezve.
Minden tőle telhetőt megtett, hogy a gyerekét lenyugtassa.
Megszakadt a szívem érte, mivel én is sokszor voltam ugyanebben a helyzetben Jeremyvel. Minden alkalommal, amikor az anyuka a gyerekét próbálta lecsendesíteni, olyan együttérzően mosolyogtam rájuk, ahogy csak tudtam, igyekezve tudtára adni, hogy mennyire megértem a helyzetét.
Justin közben játszott. Fagylaltkelyhet alkotott műanyag poharakból és zsetonokból.
- Tessék, Anya! Edd meg a fagyikelyhet! - mondta Justin.
Némán szót fogadtam. Valahogy bűntudatom volt, hogy van egy normális gyerekem, aki olyan elragadóan játszik és beszél, ez előtt a nő előtt, akivel még soha nem találkoztam, vagy beszéltem azelőtt, mégis annyira együttéreztem vele.
Nekem is volt egy fiam, aki beszéd helyett torokhangokat adott ki, nyögött és pontosan ugyanilyen társadalmilag elfogadhatatlan módon viselkedett.
Megrökönyödésemre Justin odasétált a tinédzser lányhoz a fagylaltkehellyel.
Bénultan figyeltem és vártam, tehetetlenül, mégis miféle borzasztó dolgot fog tenni vagy mondani neki.
- Tessék! Te is kaphatsz fagyit – mondta és büszkén odanyújtotta neki.
A lány elégedetten vonított és a karjait csapkodta izgatottságában. Az anyuka könnyezett. Úgy tűnik, egyikük sem volt hozzászokva, hogy egy másik gyerek odajöjjön játszani a lánnyal.
Ugyanakkor Justin teljesen megszokta a rendellenes viselkedést a bátyja részéről. Csak ezt ismerte. Justinnak ez volt a „normális”.
De a lánynak nem kellett a fiam fagyija, és nem is válaszolt neki.
Justin még egyszer megkínálta erősködve.
- Itt van! Neked is csináltam egy fagyikelyhet!
Még több vonítás és csapkodás.
Az anyuka öröme hamar átcsapott szégyenkezésbe, a szemei megint kérően néztek.
Én is megdöbbentem, ugyanazt érezve, mint mikor Justin először odament. Ahogy várni lehetett, a rettegett kérdés elhangzott Justin szájából, mielőtt megállíthattam volna:
- Anya! Mi a baja?
Mielőtt szólni tudtam volna, Justin meg is válaszolta a saját kérdését:
- Talán nem szereti a fagyit.
Az anyuka rám nézett, kacsintott és újra mosolygott.
De ezúttal őszintén.
Forrás: Diane Dokko Kim: What is Normal
Fordítás: Tóth Szilvia, Lektorálás: dr. Takácsné Marsalkó Kinga
Megjegyzések
Megjegyzés küldése