György-Deák Anna férjével négy gyermeket nevel, közülük a harmadik Down-szindrómás. Panni megrendítő őszinteséggel vall a kis Dorka születéséről, anyaságról, félelmekről – s arról az átlagon felüli hitről, amely életének minden mozzanatát meghatározza.
Kép: György-Deák Anna
„Gyönyörű várandósságom volt, vidám és boldog. Zavartalanul teltek a hónapok, aztán egy napsütéses téli napon megkezdődött a szülés.” Éjjel érkeztek meg a kórházba, Panni vajúdás közben próbálta mondogatni a szót, amit a kismamatornán gyakorolt, hogy könnyebben menjen a szülés: „Elengedem, elengedem, elengedem.” Ám nem sikerült. „Egyszerűen nem tudtam kimondani. Váltottam hát, és így szóltam a kisbabámhoz: megengedem, megengedem, megengedem, hogy megszüless – mondja. – Utólag tudom, hogy ez már egy nagyon finom jelzés volt az Úrtól, hogy Dorka más lesz, mint amire mi számítottunk. Nem tudtam, és nem is fogom tudni őt úgy elengedni, mint a többi gyermekemet. Megengedem neki, hogy induljon, menjen, éljen, de elengedni nem tudom őt.”
Amikor megszületett a baba, odanyújtották Panninak, s egyszerre beléhasított a felismerés: Down-szindróma.
„Olyan hihetetlen volt a váltás. Az egyik pillanatban még tengernyi boldogságot éreztem, hogy megszületett. A másikban ez a tenger egy óriási jégmezővé változott, hogy beteg. Akkor még nem tudtam, hogy a Down-szindróma nem betegség, csupán egy állapot. A fájdalom olyan elviselhetetlen volt, hogy a másodperc törtrésze alatt lezárt a tudatom, bezárult a pszichém, és töröltem az agyamból a teljes információt. Magamhoz öleltem a kicsit, és hagytam, hogy boldog legyek, de ránézni csak alig-alig tudtam. Azt gondoltam: most nem foglalkozom ezzel, most nem bírnám elviselni, majd holnap. A szülőszobában senki nem vett észre semmit. Órákig magunkban lehettünk. A férjem ugyan furcsán nézegette Dorkát, többször megjegyezte, hogy nem is hasonlít a testvéreire. De aztán nem foglalkoztunk ezzel.”
Kép: György-Deák Anna
Órákkal később, amikor a csecsemőorvos a kislányt vizsgálta, s Pannit faggatta mindenféle egészségügyi kérdésekről, nem bírta tovább, rákérdezett: „Down-szindrómás a kisbabám?” Az orvos hebegett-habogott, ám Panni már biztos volt benne: igen, az.
„Alig bírtam visszabotorkálni a szobámba. Vittem magammal a kislányomat, akire úgy tudtam csak nézni, mint egy űrlényre. Tudom, hogy ezek kemény szavak, de így történt.”
„Megfagyott körülöttem a levegő, megfagyott a szívem, csak láttam, hogy mozog a testem, de nem éreztem semmit – meséli. – És jött az éjszaka. Rákerestem az interneten, hogy mi az a Down-szindróma. Borzalmas tartalmak jöttek felém, lezártam a telefont. Aztán meg kellett szoptatni Dorkát, de nem bírtam ránézni, így letakartam az arcocskáját, hogy ne lássam, miközben eszik. Aztán megint internet, és borzalom, és szoptatás, és rettegés. Mit fog szólni a férjem? Csalódást okoztam neki. És hogy mondjam el a gyerekeknek? Milyen életük lesz egy fogyatékos testvérrel? Mi lesz velünk így? Vége az életünknek, vége a boldogságunknak” – gondolta akkor.
Ám egyszer csak eszébe jutott valami, a kérdés, amelyet az esküvőjükön tett fel a pap: Elfogadod-e a gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza a házasságotokat? „Megajándékozza… Ekkor döbbentem rá, hogy Dorka nem sorscsapás, hanem ajándék. Isten ajándéka a házasságunknak. Akit már akkor elfogadtunk, amikor még meg sem fogant. Ajándék, aki lehet, hogy furcsa csomagolásban érkezett hozzánk, de csak rajtam áll, hogy kibontom-e.
Kép: György-Deák Anna
Nem büntetés. Nem sorscsapás. Ajándék.
És akkor az is eszembe jutott, hogy mit is jelent a kislányom neve, amit oly nagy gonddal választottunk neki. Dorottya, Isten ajándéka. Egyszerre minden összeállt. És akkor azt mondtam: Jézus, rendben van. Itt ez a gyermek, az én kislányom, egy olyan betegséggel, amiről semmit sem tudok. Elfogadom az ajándékot, de akkor nem hagyhatsz cserben. Én ugrok, te megtartasz, és intézd a dolgokat helyettem. És ugrottam, és zuhantam, és teljesen rábíztam magamat az én Uramra. És ő megtartott engem.”
Másnap reggel Panni felhívta a férjét, hogy menjen be a kórházba. „Valami baj van?” – kérdezte. – „Nem, nem, semmi, csak a főorvos szeretne beszélni velünk – válaszoltam. A kórház 40 percre van a munkahelyétől, de ő 20 perc múlva ott volt. »Mi történt?« – kérdezte, amikor lihegve megérkezett. Az van, hogy Dorka Down-szindrómás. Erre ő: »Hát mondhattad volna, hogy nincs nagy baj, akkor nem jövök át minden piros lámpán!« Ilyen férjem van. Abban a percben felvette keresztjét, és indult. Nem kérdezett és nem szomorkodott, csak csinálta, amire hívták. És én még ettől az embertől féltem az éjszaka?”
„Hosszú hónapok teltek el, mire a krízist teljesen fel tudtuk dolgozni – vallja Panni. – De hiszem és tudom, hogy Jézus akkor azonnal meggyógyította fájdalmunkat, felkarolt és vezetett minket. De csak azért, mert a karjába tudtunk zuhanni.”
„Ő nem egy erőszakos Isten. Nem tolakodó. Folyton mellettünk áll, de csak akkor segít, ha mi kérjük őt, csak akkor vezet minket, ha rábízzuk az életünket.
Kép: György-Deák Anna
Lényeges dolgokra jöttem rá, amióta velünk van Dorka – mondja. – Legtöbbször a két testvére az, aki meg tudja fogalmazni ezeket a gondolatokat. Domi és Borcsa nagyon közel van hozzá, és mivel mindketten gyerekek még, szerintem jobban meg is értenek sok mindent. Tiszta szívük még érzékenyebb az üzenetre. Csak egy példa: Amikor Domi fiam megértette, hogy mit is jelent Dorka értelmi fogyatékossága, elgondolkodott, és ezt mondta: még jó, hogy a mennyországba nem kell diploma, így Dorka is jöhet! Jézus nem azt mondta nekünk, hogy tanuljatok, okosodjatok, mert a tudósoké Isten országa. Nem. Ő azt mondta, hogy szeressétek egymást. Ez a beugró az üdvösséghez. Semmi más. Ez pedig megy Dorkának, nem is akármilyen szinten! Bár úgy hiszem, egy Down-szindrómás emberben sincs több szeretet, mint akárki másban. Abban különböznek ők, ahogy azt a szeretetet ki tudják mutatni. Ahogy engedik maguknak, hogy a szeretetben éljenek, és ahogy a szeretteik felé tudnak fordulni.”
Panni azoknak, akik szembesülnek azzal, hogy gyermekünk downos, azt tanácsolja, hogy először nyugodtan sírják ki magukat. „Meg kell gyászolni azt a kisbabát, akit vártunk, hogy el tudjuk fogadni azt, akit kaptunk. Aztán ha kisírták magukat, kérjenek segítséget” – javasolja.
– „Ha hisznek Istenben, akkor először tőle. Utána pedig tőlünk, sorstársaktól. Rettenetesen nagy segítség, ha az ember beszélhet valakivel a krízis elején, aki ugyanazokat átélte, mint ő. Van egy szervezet, a Down Dada szolgálat, ahol én is sorstárs mentorként dolgozom. Aki megkeres minket, azt azonnal, akár már a kórházban meglátogatjuk, és segítjük lelki támogatással, korrekt információkkal, a továbblépés lehetőségeivel. Mi el tudjuk mondani, hogy az élet nem ér véget a Down-szindrómával. Sokkal inkább ott kezdődik.”
(Forrás: https://kepmas.hu/hu/nem-sorscsapas-ajandek-egy-edesanya-tortenete-a-gondviselesrol?fbclid=IwAR3hKksWHCSzcXN5tvi_svrCkinmilcCWk3L6ijAVb0da1dR4n4y7s_u2X8)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése