Amikor veszteség ér minket, a gyász legtöbbször nem marad el. Bár a fájdalom sokkja vagy a túlélési ösztön adrenalinja úgy tűnik, egy időre erőssé tehet bennünket, de a gyász „az a belső elhagyatottság, amely valaminek, vagy valakinek az elvesztését követi, akit szerettünk”(1), végül utat talál lényünk minden sejtjébe.
Gyász követi a nagy veszteségeket (haléáleset, meddőség, erőszak, nehezen kezelhető gyermek) amiket a legtöbben átélünk; és követi a kisebb, mégis fájdalmas veszteségeket is: anyagi nehézségeket, elszalasztott lehetőségeket, csalódásokat. Mindezeket nehéz kezelni a házasságban.
Jób ismerte a veszteséget. Ő mindenét elveszítette: a teljes állatállományát, a szolgáit és az összes gyermekét. Egy szempillantás alatt lett megfosztva a vagyonától, a biztonságától és a családjától. A felfoghatatlan csapásokra reagálva, Jób mégis valami ugyanolyan felfoghatatlan dolgot tesz: leborotválja a fejét, a földre borul és dicséri az Urat.
Ez szinte hihetetlen, mert annyira eltér attól, ahogy legtöbben -beleértve a keresztényeket is - reagálunk a megpróbáltatásokra. A nyugati kultúrában gyakran kényelmetlenül érezzük magunkat a gyászban, megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy elkerüljük a valóságot, hogy a halál, valamint az emberek és a dolgok hanyatlása bizonyíték arra, hogy ez a világ el fog pusztulni. Ehelyett arra törekszünk, hogy erősnek tűnjünk, pozitívan gondolkodjunk, és kitöltsük életünket bármivel, ami segít elrejteni a fájdalmat. Vagy ahelyett, hogy engednénk a gyásznak és a veszteségnek, hogy nagyobb remény felé vezessen, sokan kerülik a szembesülést a töröttségükkel, azáltal, hogy enyhítik a mély fájdalmat, bármivel, ami csak tompítja azt.
Máskor pedig azt tesszük keresztényként, hogy igazán gyászolunk, de azt gondoljuk, hogy míg szomorúak vagyunk, az idő alatt felmentést kapunk Isten imádata alól, és majd akkor kezdünk el ismét érte élni, ha egyszer majd jobban érezzük magunkat, és a gyász enyhült.
Hogyan tudunk megtanulni úgy reagálni, ahogy Jób tette? És egyáltalán miért is akarnánk?
A BÁNAT NEM A HITETLENSÉG JELE
Ne gondoljuk, hogy Jób istenimádata gyászának helyén állt volna; vagy hogy azok, akik hisznek, egyáltalán nem éreznek szomorúságot. Ahogy John Piper lelkész és szerző rámutat:
„Gyászunkban és fájdalmunkban zokogni: nem a hitetlenség jele. Jób semmit sem tudott a szenvedésekre adott komolytalan, érzéketlen, felszínes, „dicsérjük Istent mindenképpen” -érzelmi válaszreakcióról. Imádatának a nagyszerűsége azért volt, mert a gyászában volt, és nem azért, mert helyettesítette volna a gyászt.
Hagyjuk, hogy a könnyeink szabadon folyjanak, amikor bekövetkezik balsorsunk. És hagyjuk, hogy a többiek együtt sírjanak azokkal, akik sírnak.” (2)
Természetes és helyes dolog meggyászolni az ebben az életben átélt veszteségeket és fájdalmakat. A bánat és a könnyek nem a gyenge hit jelei, hanem normális és egészséges reakciók e világ törékenységére, és az életünkre gyakorolt fájdalmas hatásaira. A Biblia azt mondja nekünk, hogy ez az elbukott világ nem az a hely, ahova terveztek minket. Eljön majd az a hely, ahova készültünk, de egyelőre még nincs itt. Addig is meg kell tanulnunk egy köztes földön, egy átmeneti országban élni. Aközött, hogy gyászolunk, de reménykedünk. Nyugtalanul a fájdalomban, de Krisztus jelenlétének békéjében. Imádni az Urat, fájdalmunk közepette.
Hogy van reményünk, ez nem jelenti azt, hogy nem fogunk szomorkodni. Reménykedni azt jelenti, hogy gyászolunk, de azzal a bizonyossággal, hogy Krisztus maga fog helyreállítani, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni minket. (1 Péter 5:10)
ELMÉLKEDÉS
Hogyan jellemeznéd annak módját, ahogyan a bánatra reagálsz? Úgy tűnik, a házastársad hasonló módon gyászol? Vagy teljesen másképp?
Elhitted azt a hazugságot, hogy a szomorúság a hitetlenség jele? Ha igen, hogyan változnának a dolgok, ha megengednéd magadnak a teljes gyászt, megértve, mint Jób, hogy dicsőítheted az Urat szomorúságodban is?
(Ezt együtt végezzétek, ha lehetséges)
Mondd el, hogyan lehetne támasz a házastársad számodra, ahogy az átélt veszteséget és fájdalmat gyászolod. Osszátok meg egymással, hogy mi segített és mi ártott annak tekintetében, hogy navigáljatok a szomorúságotokban párként.
IMÁDKOZZUNK!
Mennyei Atyám!
Köszönöm, hogy engedélyt adsz rá, hogy szomorkodjunk a próbák felett, amiket az életünkbe engedsz. Jóbhoz hasonlóan segíts nekem is, hogy őszintén jöjjek Hozzád szívfájdalmammal; és bízzak abban, hogy Te kezelni tudod a szenvedésemet, a kérdéseimet és a hullámzó érzelmeimet. De segíts abban is, hogy ne ragadjak le ott. Add meg nekem az erőt és a hitet ahhoz, hogy reménykedve gyászoljak; és felajánlom neked az istentisztelet áldozatát, bízva abban, hogy egy napon elhozod a teljes megváltást és a teljes helyreállítását mindannak, amit elveszítettünk.
Védd meg házasságunkat, amint megtanuljuk egymás mellett a gyászt elhordozni; és segíts minket együtt növekedni, ahogy bánatunkban rád tekintünk.
Ámen
További elmélkedéshez:
13. Zsoltár
88. Zsoltár
1. Thesszalonika 4:13
Idézetek:
(1) J.I. Packer: A megszentelt gyász, 9. oldal
(2) (Job: Reverent in Suffering, desiringgod.org/messages/job-reverent-in-suffering, accessed 12/1/19)
Eredeti szöveg: https://www.bible.com/hu/reading-plans/19163-together-through-the-storms/day/2
used with permission
Fordította: Megyes Anikó
Lektorálta: Samai Hedvig
Megjegyzések
Megjegyzés küldése