Sosem leszel egyedül

A mindennapi gondoskodás meghatározza azon szülők életét, akik speciális nevelési igényű és fogyatékkal élő gyermekeket nevelnek. Ez egy stratégia is, amit Kimberly Drew hónapok óta használ, mivel a pandémia miatt a rutin hiánya megnehezíti az életet lánya, Abbey számára. A COVID pandémia idején képtelen voltam megvalósítani a struktúrát és rutint a lányunk, Abbey számára. Az elején „vészhelyzet” üzemmódban voltunk és csak sodródtunk. A legjobb tudásunk szerint teljesítettük a virtuális órákat és terápiákat. Az első néhány hétben Abbey nagyszerűnek találta őket. De rendszeresen felhúzta a cipőjét vagy bepakolta a hátizsákját, és az ajtó előtt állt. A legjobb néhány hét után viselkedésbeli változásokat láttunk, beleértve álmatlanságot, szorulást, és hangulatingadozást. Azóta sem heverte ki igazán az első lezárás időszakát. Sok más szülő könnyek közt mesélte, hogy a gyermekeik képességei visszafejlődést mutatnak, agresszívan viselkednek a rutin hiányában. Egy korlátolt kognitív képességű...

Megtörtek voltunk. Egy metaforikus hegy állt előttünk, amit képtelenek voltunk megmászni – hogyan juthattunk el idáig? Imádkoztunk. Esedeztünk. Tűrtünk. Vártunk. Aztán Isten csodát tett, és elénk tárta a választ, amire sürgősen szükségünk volt. Ez a válasz még több gondot és fájdalmat jelentett, de mindannyian láttuk, ahogy Isten felkészíti a szívünket egy nehéz, de szükséges lépésre a családunk meggyógyítása érdekében. A csodálatos ajtó aztán éppen olyan gyorsan, ahogy kinyílt, egyszer csak becsapódott előttünk. Olyan volt, mintha már majdnem elértük volna a hegy tetejét, mintha egy pillantást vethettünk volna a reményteljes túloldalra, hogy utána visszazuhanjunk ugyanoda, ahonnan elindultunk, még kimerültebben, még leterheltebben, még inkább elbizonytalanodva, mint azelőtt. Őszintén szólva, összezavart és lesokkolt minket, hogy Isten becsukta az ajtót, amit előtte úgy nyitott ki, ahogyan csak Ő képes rá, és felkészített minket, hogy átsétáljunk rajta. Mondanom sem kell – ez nem az el...

Speciális nevelési igényű gyermekek szüleiként, különösen olyanokként, akiknek a gyermekei nem értik az evangéliumot, megküzdünk azzal, hogy megértsük Isten szeretetét és kegyelmét. Ha ma ebben a helyzetben találod magad, olvasd tovább ezt a speciális nevelési igényű gyermekek szüleinek szóló, hihetetlenül reményteljes megváltó üzenetet a Grace for your Journey („Kegyelem az utadhoz”) e havi kiadásában.  A Grace for your Journey („Kegyelem az utadhoz”) egy havonta megjelenő vendégrovat-sorozat a Lullaby Larkon („Altató pacsirta”-ban), melynek cikkeiben a speciális igényű gyermekek nevelésével és azzal foglalkoznak, hogy megtartsák a hitet különböző nézőpontok szerint a speciális nevelési igényű családokban. Minden család útja a speciális nevelési igényűek kapcsán különböző, de mindannyiunkban van egy közös dolog; olyan sok örömmel és hittel próbáljuk ezt az utat irányítani/terelgetni, amennyire csak lehetséges. Néha ez nehézzé válik. Higgy nekem, barátom, megértem.  De a mi U...

Van egy olyan súly, amely semmilyen másikhoz nem hasonlítható a világon; ez pedig az orvosilag komplikáltnak bizonyuló gyerekek. Napjaidat – és néha az éjszakáidat is- ennek a legértékesebb kincsnek a támogatására, szállítására, időbeosztására és gondozására fordítod,-akit fiadnak vagy lányodnak hívsz. Megtanulsz minden dolog zsonglőre lenni, még akkor is, ha éppen nem atletikus testfelépítéssel rendelkezel. Annyira szeretnéd,hogy az életük minél normálisabb legyen, mindannak ellenére, hogy ez gyakran a lehető legtávolabb van a normálistól. Aztán jön egy pillanat, amikor végre a régóta várt találkozón állsz, ahová új reményekkel érkezel, hogy megvitassátok a fennmaradó lehetőségeket, melyek több kényelmet és biztonságot nyújtanak a gyermekednek. De hamarosan a határozott, de gondoskodó orvos elmondja, hogy jelen pillanatban nincs egyéb opció a gyermeked számára. Belülről összeomlasz, de mindeközben a legnagyobb igyekezettel megpróbálod látszólag tartani magad. Pár elismerő szót motyogs...

14 hónappal fiatalabbnak lenni a Down-szindrómás testvéremnél nem volt mindig könnyű. Külön osztályban voltunk az iskolában, egy olyan városban ahol mindenki ismer mindenkit. Időnként Syble nővéreként emlegettek a saját nevem helyett. Amikor az emberek kinevették a gyerekeket a buszon, vagy azon, hogy hogyan használják az r-betűt, el kellett döntenem, hogy vagy kiállok a testvérem mellett és ezzel magamra vonom a figyelmet, vagy elengedem (figyelmen kívül hagyom). Otthon is arra törekedtem, hogy minél kevesebbet kelljen velem törődni, hogy több munkát és figyelmet tudjanak inkább rá szentelni a testvéremre. Amikor belenézek David fiam szemébe és látom, hogy frusztráltnak érzi magát autista testvére miatt, megértem. Megértem a frusztrációját és a félelmét. Megértem a kimerültségét és a zavarodottságát. Újra átélem azokat a pillanatokat, melyeken sajátos nevelési igényű testvérként mentem keresztül. ISMEREM A SAJÁTOS NEVELÉSI IGÉNYŰ TESTVÉR-LÉT ÁLDÁSAIT, DE ISMEREM A KIHÍVÁSOKAT IS. EZÉR...

Jób ekkor fölállt, megszaggatta köntösét, és megnyírta a fejét. Azután a földre esve leborult. (Jób könyve 1:20) Ha veszteség ér bennünket, azt gyakran gyász követi. Bár a fájdalom okozta sokk vagy a túlélési ösztön adrenalinja egy ideig erősnek láttat bennünket, a gyász - „az a belső elhagyatottság, amely valaminek vagy valakinek elvesztését követi” (JI Packer, A megszentelt gyász) - végül lényünk minden rostjába utat talál. Gyász kíséri az élet nagy veszteségeit, amelyeket sokan átélünk (halál, meddőség, bántalmazás, elhanyagolt gyermek) és a kisebb, mégis fájdalmas veszteségeket is (pénzügyi problémák, elszalasztott lehetőségek, csalódások). Egy házasságban nehéz ezekkel szembenézni. Jób ismerte a veszteséget. Mindent elveszített – az állatait, a szolgáit és az összes gyermekét. Egy csapásra megfosztották vagyonától, biztonságától és családjától. Ám Jób a felfoghatatlan megpróbáltatásokra felfoghatatlan módon reagál: leborotválja a fejét, a földre veti magát és imádkozik. Ez felfogh...