„Nem megy.” Ültem az irodámban egyik reggel néhány hete és zokogtam, ahogy a lányom a hátamat simogatta. „Egyszerűen nem megy.”
Csak az egyik autó működött a négy felnőttből és két gyerekből álló családunkban. A mosógép felmondta a szolgálatot. A gipszkartonozók, aki az öt hónapja késő házbővítésen dolgoztak, további rossz híreket hoztak.
„Egyszerűen nem megy.” Zokogtam.
„Nem kell csinálnod semmit” – nyugtatott a lányom.
Ami jó volt. Mert tényleg, nem tudtam. Tizenkét hónapos járványos élet és 12 hónapos járulékos építkezés, amelyek tovább hatoltak a korlátozott életterünkbe, ami miatt zokogtam.
„Jobban érzed magad?” – kérdezte a lányom nagyjából egy órával az összeomlásom után.
„Nem” – mondtam „talán már sosem fogom magam jobban érezni.”
„Jól van.” – mondta. „Nem kell, hogy jobban érezd magad.”
A reggel nagy részé kellett ahhoz, hogy visszatérjen az egyensúlyom, és a nap nagy része, hogy reflektálhassak a kétségbeesésre, ami elborított engem. Rájöttem, hogy amikor legutóbb ennyire reménytelennek éreztem magam az akkor volt, majdnem 39 évvel korábban, amikor a fiunk két hónapos volt. A körülmények teljesen mások voltak, és a két eseményt majdnem négy évtized választja el egymástól, de a kétségbeesésem okai ugyanazok voltak: bizonytalanság és az irányítás hiánya.
Harminckilenc évvel korábban, a két hónapos fiam és én egy kórházba repültünk több mint 700 mérföldnyire a Life Flight segítségével (A Life Flight egy az Egyesült Államokban működő, non-profit, egészségügyi légiutasszállítással foglalkozó, alapítványi fenntartású szolgáltatás, ami klinikai vészhelyzetek esetén segíti a páciensek célba juttatását, ha mentőautóval nem érnének oda időben, vagy nem is lehetséges az odajutás szárazföldön. [a ford.]). Életmentő műtétre volt szüksége, hogy kiküszöböljék azokat a komplikációkat, amiket a születésekor rajta végrehajtott életmentő műtét miatt keletkeztek. Könnyek csorogtak le az arcomon, ahogy kérdésekkel bombáztam a fedélzeten lévő orvost. „Miért történt ez? Hogy hozzák rendbe? Mi romolhat még el?”
Fáradt szemekkel, megnyúlt arccal nézett rám. „Nem tudom.”
Erőtlen lebegésben voltam, amíg a repülő le nem szállt és egy mentőautó el nem vitt minket a kórházba. A babámmal elsiettek a műtőbe, és egy nővér arra biztatott, hogy egy pumpával tegyek félre a tejemből.
Végre az egészségügyi szakemberek tettek valamit a fiamért. Végre én is tehettem érte valamit.
Végre csillapodott a sírásom, de szégyelltem a viselkedésem. Isten bizonyára haragudott rám, amiért elmaradtak az imáim. Amiért nem volt hitem.
Egy bizonyos pontig, néhány hete is hasonló úton haladtam. A fejemben kérdések kavarogtak, amikre senki sem tudott válaszolni: Miért a halasztás? Mikor tudnak újra dolgozni? Mi romolhat még el?
Az erőtlenség állapotában lebegtem, amíg a gipszkartonozók nem találtak módot arra, hogy áthidalják a problémát. A férjem elmagyarázta az új menetrendet. A könnyeim elapadtak. Nem tudtam imádkozni, de áhítoztam Isten szavára. Elővettem a bibliatanulmányozási anyagot, amivel foglalkoztam, és elolvastam a következő igéket.
Az Isten által vetett szilárd alap azonban megáll, amelyre ez van pecsételve: „Ismeri az Úr az övéit, és hagyja el a gonoszt mindenki, aki az Úr nevét vallja!” (2Tim 2,19 RÚF)
Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. (Máté 11,28 RÚF)
Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen. (Jer 31,3b RÚF)
Harminckilenc évvel ezelőtt, mint a halálosan beteg kisfiamnak fiatal anyja, úgy éreztem, a bizonytalanságra és az irányítás hiányára bűnösen reagáltam. Nagy bűntudatot és szégyent érdemlek. Amit tettem, teljességgel, megbocsáthatatlanul rossz.
Most, sokkal kevésbé súlyos körülmények között, tehát sokkal inkább kiszolgáltatva bűntudatnak és saját magam elítélésének, egyiket sem éreztem.
Ehelyett éreztem, hogy Isten ismer engem.Éreztem, ahogy leemeli a vállamról a terhet.Éreztem, ahogy a hűséges Úr lát engem.Emberinek éreztem magam, és éreztem, hogy szeret az univerzum Istene.Hálásnak éreztem magam a lányomért.
Ugyanazt a szeretetet mutatta ki, amit Isten mutat ki nekem, neked és minden gyermekének. A hátamat simogatta. A jó kérdéseket tette fel. Meghallgatta a válaszaimat, és adott időt, és helyet, hogy feldolgozzam az érzéseimet.
Ha a bizonytalanság és az irányítás hiánya miatt – akár gondozóként, akár bármi másként – megtántorodsz, ülj le egy percre. Vegyél néhány mély levegőt, és kérdezd meg magadtól a következőt.
„Jobban érzed magad?”
Ha az a válaszod, hogy „Nem, és talán sosem érzem majd jobban magam”, kérlek tudd, hogy ez rendben van.
Kérlek tudd, hogy nem kell jobban érezned magad. Rendben van, hogy úgy érzed magad.
Kérlek tudd, hogy Isten irántad való szeretete nem attól függ, hogy te hogyan érzed magad.
Kérlek tudd, hogy Ő ismer téged.
Hordozza a terhedet. Szeret téged. Ő, az Isten, aki az univerzumot igazgatja szilárd, mindenható kézzel, örök és biztos szeretettel szeret téged.
forrás:https://www.keyministry.org/specialneedsparenting/2021/4/26/uncertainty-and-lack-of-control-
whats-a-caregiver-to-do
whats-a-caregiver-to-do
kép: pinterest
fordította: Jenei Dániel
fordította: Jenei Dániel
Köszönöm Istenem, hogy Te minden körülmények közt szeretsz, megtartasz és a legjobbat adod számomra! Mindegy, hogy én mit érzek, Te megvigasztalsz és teszed a dolgod, ahogy azt bölcsen eltervezted még fogantatásom előtt. Légy áldott a mindennapi kapcsolatért, hogy mindig , életem minden pillanatában, számíthatok RÁD! Te tartasz meg, és te tartod meg családomat, barátaimat és ezt az egész bűnös világot, melyben az első én vagyok! ÁMEN
VálaszTörlés