Számos különböző mérföldkő, átmenet és rítus, illetve ezekkel együtt járó változások vannak jelen gyermek- és serdülőkorában. A speciális nevelési igényű gyermekek családjai ezek miatt egészségtelenül összehasonlíthatják magukat másokkal, a különbözőségek felismerése, néha igen nehéz és fájdalmas lehet. A mérföldkövek lehetnek a testi fejlődéssel kapcsolatosak, mint a mászni, állni vagy járni tudás; összefügghetnek a beszéddel és a kommunikáció fejlődésével; vagy jelenthetik a kismotorozás vagy a biciklizés készségeinek elsajátítását is. A mérföldkövek olyan változásokat is jelenthetnek, melyek gyermekünk fejlődésével függnek össze, mint például amikor serdülőkorba vagy felnőttkorba lép.
Az átmenetek alatt nagy változásokat értünk, mint például az óvoda-, aztán az iskolakezdést; osztályok, iskolák váltását vagy egy hagyományos iskola leváltását egy speciálisra; esetleg a felsőoktatás elkezdését, mely a fiatal felnőtt számára feltehetően az otthon elhagyását és az önálló lakhatást támogató létesítményekbe való költözést jelentheti.
Az átmenetek rítusai sokfélék és változatosak lehetnek, de tartalmazhatnak hittel kapcsolatos eseményeket, mint például egy új gyermek üdvözlését a közösségbe, vagy hitük felismerését; ugyanígy az iskolával kapcsolatos eseményeket, mint a szalagavatót, fontos vizsgákat vagy az érettségit; illetve az élet kiemelkedő eseményeit, mint az első fiú- vagy lánygyermek születését vagy a szülők nélküli első nyaralást.
Minden család számára e mérföldkövek, ugrások és átmeneti szokások között lehetnek kellemetlenek is, de a speciális nevelési igényű gyermekek családjait jelentős aggodalommal és gyakran szomorúsággal tölthetik el, mivel a gyermekeiket már megint másnak láttatják ahhoz képest, amit a társadalom „normális” alatt ért. Egészségtelen összehasonlításokat tehetünk és folyamatosan a bánat körforgásában találhatjuk magunkat, ahogy ezt oly sok család át is éli.
A saját fiam, James tavaly nyáron lett 18 éves, és mivel neki elég változatos speciális/egyéb igényei vannak, a „tipikus” 18 évesek útja sosem volt Jamesével megegyező. Már régóta megértettem ezt, és azért szeretem Jamest, aki, de amikor augusztusban az iskolai vizsgáikat ünneplő 18 évesek címlapra kerültek (az Egyesült Királyságban élek), izgatottan ugrálva a levegőben és várva az egyetemi évkezdést, tudatosult bennem, hogy egy másik világban James is köztük lehetne, és ez egy pillanatra szíven ütött. Vajon James bánja, hogy neki sosem lesznek meg azok a vizsgabizonyítványai? Nem, fogalma sincs róla. Én voltam az, én éreztem mély veszteséget, mielőtt rájöttem, hogy az egészségtelen összehasonlítás - ismét - mit tesz velem, és úgy döntöttem, hogy abbahagyom.
Egy pár pillanattal később James nevetése töltötte meg a szobát, amint valami felvidította, és a viharfelhők eloszlottak. Nincs szükségem arra, hogy összehasonlításokat tegyek. Együtt ünnepelhetek James-szel azért, aki ő valójában, mindenért, amit ő hoz a számunkra, mindenért, amit általa mint családtag által megtanultunk; mindenért, ami más és jobb James miatt. Nincs szüksége egy darab papírra, hogy elnyerje a szeretetünket, neki ez feltétel nélkül megvan. Megvannak a személyes mérföldkövei, ugrásai és átmeneti rítusai a saját életútjában, és mi ott vagyunk mellette átsegítve őt ezeken vagy vele együtt ünnepelve ezeket, akármikor és akárhogyan is érkeznek.
Tehát amikor összehasonlítanám, csak ránézek Jamesre, mosolygok és ezt gondolom magamban: „Ugyan miért tenném? Ő épp úgy jó, ahogy van!” Remélem, ugyanezt ti is meg tudjátok tenni a gyermeketekkel.
Békével,
Mark
fordította: Zrufkó-Pesthy Fruzsina
Megjegyzések
Megjegyzés küldése