A nagymamám épp a nagynénémmel beszélt telefonon az egyik szombaton, amikor besétáltam a konyhájába, a sárga telefonzsinórt teljesen kihúzta a főzőlapig. Biztosan olyasvalamiről beszélgettek, ami a két fiatalabb unokatestvér egyikéről szólhatott, mert véletlenül hallottam, amint ezt mondja: „Nos, valami nem stimmel a nővéred gyerekeivel. Rendben lesz.”
A „nővéred gyerekei” közül az egyikként elgondolkodtam, vajon meg kellene-e bántódnom ezen. De nemrég állapították meg nálam a diszlexiát, a húgom bőrével valami igen ijesztő dolog történt, amiről azt gondolták, hogy a lupusz jele, a nővérem pedig Down-szindrómás. A „nem stimmel” kifejezést nem negatív értelemben használták. „Valami nem stimmel a nővéred gyerekeivel” mondat állítólag bátorító szándékot hordozott magában. Mert ha az élet az anyukám számára rendben volt, ha képes volt minden egyes napot túlélni mindazzal, amivel mi küzdöttünk, akkor ez rendben lesz a nagynénémnek is.
Most már van két saját fiam. És „valami nem stimmel” az ő esetükben sem. Valójában a családunk négy tagjával ez a helyzet: depresszió, szorongás, diszlexia (másodjára), autizmus, krónikus fájdalom, kényszerbetegség (OCD) és a poszt-COVID elhúzódó tünetei, melyek miatt valószínűsíthetően egy inhalátortól függ a férjem, amikor felmegy a lépcsőn vagy elmond egy prédikációt.
Nem vagyunk tökéletes család. Még csak nem is próbáljuk ezt tettetni. És ez lehetővé tette mások számára is, hogy befejezzék a tökéletesség színlelését.
Más anyukák írnak nekem, amikor a gyermekorvosaik rámutatnak arra, hogy a totyogós kisgyermekeik nem teljesítik a tipikus mérföldköveket. Az alsó osztályos gyermekek szülei tanácsot kérnek tőlem, amikor a gyermekeik küszködnek az olvasással. A kiskamaszok anyukái megállítanak a templom előterében, amikor szorongásos tüneteket látnak a gyermekeiken (vagy saját magukon). Facebook-üzeneteket kapunk idősebb tinédzserek szüleitől, amikor a gyermekeik azt mondják, nem hisznek többé Istenben. Biztonságban érezzük magunkat olyan emberek között, akiknek szükségük van arra, hogy valakivel beszéljenek, olyasvalakivel, aki nem ítélkezik vagy nem közhelyes tanácsokat ad. Épp tanulom, miként láthatjuk meg a „tökéletlen” családtagok meglepő előnyeit.
Számomra rendben van, ha valaki ezt mondja rólunk: „Abban a családban egyikükkel sem stimmel valami”, mert az evangélium iránti igényünk − mind az üdvösség pillanatában, mind életünk minden napján − a gyengeségünk és a Tőle való függésünk révén jelenik meg. Már csak azzal is üzenetet közvetítünk, hogy önmagunk vagyunk, így Isten kegyelme elegendő és Jézus terhe könnyű. Más emberek kétségbeesetten vágynak arra az üzenetre, megtiszteltetés hallani az ő történeteiket és megmutatni nekik a Krisztusba vetett reményünket.
„…de azt felelte: Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.Ezért a legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje költözzön belém. Kedvem telik a Krisztusért való gyöngeségben, gyalázatban, nélkülözésben, üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.” Korintusiaknak írt II. levél, 12. fejezet, 9-10. vers
fordította: Zrufkó-Pesthy Fruzsina
lektorálta: Samai Hedvig
lektorálta: Samai Hedvig
Megjegyzések
Megjegyzés küldése