Szeretet az aggódás idején

„Tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz, pajzs és páncél a hűsége.” Zsolt 91,4 (RÚF)

Jesseről akartam írni ezen a héten. Kitaláltam egy írást az elképzelt félelemről. Jesse a legfiatalabb gyermekem, autizmus spektrum zavara van (ASD, angolul Autism Spectrum Disorder, ami az autizmus egész skáláját jelenti, magyarán nem derül ki, hogy a gyermek ezen a skálán hol foglal helyet) és figyelemhiányos hiperaktivitás zavara (ADHD, angolul Attention Deficit Hyperactivity Disorder, ami a hiperaktivitás, figyelemzavar és impulzivitás hármasából tevődik össze, de hogy melyik válfaja az ADHD-nek, azt nem említi az anyuka, aki a történetet írja.)

Ahogyan Ő szokta, Isten megváltoztatta a tervet.

Egy kedd este elővettem Jesse gyógyszerét. Este fél tizenegy volt, jóval később, mint ahogy egy nyolc évesnek ágyba kellene kerülnie, de a fiúk későn értek haza fociedzésről. Csontfáradtak voltunk mind, küzdöttünk a nyugodságért és a lélekjelenlétért. Az iskolai nővér telefonált reggel, hogy Jesse megint járt nála egy újabb hasfájással, aminek az okát nem tudtuk. Azt kérdezte: Jesse szorong? Szerintem Jesset is megkérdezte.

Aznap este Jesse szobájában kivettem egy buspirone (szorongás kezelésére használt gyógyszer) tablettát az üvegéből.

Nézte a kinyújtott kezemet, benne a kicsi, ovális tablettával és azt kérdezte: „Anyu, én szorongok?”

Amire azt akartam mondani: „Hát gyerek. Ha azt mondanám „az nem kifejezés”, értenéd?”

„Igen, Jesse, szorongsz.”

Úgy látszott, nem érti.

„Oké, tudod, hogy érzed magad egy nagy dolgozat előtt, vagy ha hallasz valami zajt éjszaka? Na ez olyan, mintha mindig azt éreznéd. És valami értelmetlen okból.”

„Ó...” Mondta Jesse határozatlanul.

„Mit szólsz ehhez,” válaszoltam. „Emlékszel, ahogy azt szoktad mondani, hogy «Anyu, aggódom»? Ez az. Ez az az érzés, az az ijesztő érzés, hogy mindig valami rossz fog történni. És ez egy olyan érzés, amit nehéz kikapcsolni, még akkor is, ha valaki azt mondja neked, hogy minden rendben lesz.” Jól ismertem a rosszullétet és összeszorított fogakat, amik az alaptalan, szüntelen félelemből erednek.

Két nappal később megláttuk hogyan munkálkodik a félelem. Isten megváltoztatta a tervemet.

Csütörtök estére a fociszezon véget ért. Dicsőség Istennek. A gyerekek visszatérhetnek a „normális” kerékvágásba. Előbb mehetnek ágyba, többet tudnak figyelni az iskolai feladataikra, és vacsorázhatnak az asztalnál, nem a hátsó ülésen. „Végre!” gondoltam. „Visszatérés a napi rutinhoz!” A lépésszámlálónk, koszos autónk és üres bankszámlánk mind tanúskodnak arról, milyen árat követelt a családunktól ez a szezon.

De egy fontos tényt figyelmen kívül hagytam. Autizmus spektrum zavarral élő fiúknak az intenzív fociszezon hajtása vált a rutinjukká.

Hátraarc az után, hogy 12 héten keresztül egy bizonyos módon mentek a dolgok, egy autizmussal élő gyermek számára egyenesen robbanékonnyá teheti a helyzetet.

Egész nap arra vártak, hogy megnézhessék a csütörtök esti focimeccset, de Noah a testvérére támadt valami apróságért. Egy másodperc alatt totális támadásba lendült Jesse ellen.

„Ebből elég!” üvöltöttem. „Ágyba!”

Ágyba tereltem őket, és Noah római gyertya módjára belobbant. Üvöltött a hálószobája ajtajának vörös arccal, rekedten, azt kiabálva, hogy egész héten erre a meccsre várt és a @&*%)# testvére miatt lemarad róla. Hallottam, ahogy elveszti a kontrollt és tudtam, hogy belezuhant a sötét ürességbe valahol az autista idegösszeomlás és a pánikroham között. Kinyitottam a szobája ajtaját, ahol körbe-körbe járt. Az arca nedves volt a könnyektől, a haja a fejéhez tapadt az izzadságtól. Az ágyra dobta magát, rángatózott és a haját markolászta. Küzdve a saját növekvő szorongásommal, leültem mellé és finoman, halkan beszéltem hozzá. Rámkiabált, hogy menjek ki – éppen, hogy nem lökött le fizikailag az ágyáról. Gyorsan vette a levegőt és vad volt a tekintete.

Ahogy Noah küzdött, néztem az arcát, ráébredve mennyit változott egyetlen év alatt, elveszítve a kisfiússágát, amit mindig felismertem benne. Már egy idősebb, zárkózottabb, jóképűbb énje vette át a helyét. És én szeretem a fiatalembert, akivé válik, de gyűlölöm a szívfájdalmat, ami ezzel jár. Az elméjét a markában tartó félelem már egy fiatal férfié, nem egy gyermeké. Annyival több forog kockán.

Egy pillanatra azt gondoltam: „Kudarcot vallottam.”

A tini fiam nem tudta megnyugtatni magát. A világ összes szenzoros játéka, tanácsadása és imája sem tudta megmenteni őt önmagától. Én – akinek az lett volna a feladata, hogy segítsek neki különbséget tenni az igaz és hamis között, a racionális és irracionális között – nem tanítottam meg neki, hogyan ne féljen. Grace és Jesse egymást váltva jöttek be, de elküldtem őket, nem tudván, mi ronthatja tovább a dolgokat.

Irónia definíciója.

Irónia: 4. (drámai irónia) Az anyuka, a pánikroham küszöbén, mert nem mutatta meg a fiának, hogy ő hogyan oszlassa el a saját pánikrohamát.

„Kérlek, Istenem” – imádkoztam. „Kérlek segíts rajtunk.”

Láttam rajta Isten szárnyait akkor. Éreztem, hogy velünk van a hatalmas Gondviselő, tudva Noah fájdalmáról. Tudva az én fájdalmamról. És magam mellé húztam Noah-t az ágyra.

Megsimogattam Noah haját, magamhoz húztam, küzdve a rángatózásával. Szorosan körülöleltem, tudtam, hogy szereti az erős nyomást. A gyengédség, amit én éreztem Noah iránt, csak árnyéka annak, amit Isten érez irántunk – eltévedt, kapálódzó gyermekei iránt.

Elismételtem Noah-nak a 91. zsoltár 4. versét és bekapcsoltam a fehér zaj gépét. Elsuttogtam neki, hogy milyen értékes és jó, emlékeztettem mindarra, amit elért, és hogy milyen fáradt az elméje és a teste.

Elmondtam neki, hogy Isten nem a félelem lelkét adta nekünk. Mindkettőnek elmondtam Isten ígéreteit.

Lassan Noah teste kiegyenesedett.

„Maradj itt” – mondta nekem.

Pár perc múlva Noah szemhéjai lecsukódtak és elaludt. És Noah és én, profi pánikolók, mindketten menedéket találtunk Isten szárnyai alatt.

Eredeti forrás: https://www.keyministry.org/specialneedsparenting/2017/11/1/love-in-the-age-of-worry?rq=

kép: pinterest

Fordította: Jenei Dániel

Lektorálta: Hajdu Andrea