Az utóbbi években Jeremy szüntelen Pinokkió-lázban égett. Miután egymást követően ezredszer játszotta le ismét az iPadjén, elkezdtem felfigyelni néhány dologra.
Gepetto és én:
- Mindketten egy Valódi Kisfiúra vágyunk. Mert egy előre betanult és megsúgott, mű „szeretlekanya” soha nem olyan kielégítő, mint hogyha szívből jövő, kéretlen és váratlan lenne.
- Minden este imádkozunk. Nem, én nem kívánok semmit a csillagoktól. Nem esedezek egy Disney által kitalált Kék tündérhez. Valódi Istenhez imádkozok, aki lát és hall engem. Habár előfordul, hogy felségjogát kihasználva olyan módon válaszol, ami nekem nem feltétlenül tetszik. Így van ez a testsúllyal és a kalóriákkal is: lehetek vele elégedetlen, kétségbe vonhatom, becsmérelhetem vagy akár meg is tagadhatom; a véleményem és a vágyaim – akármilyen szenvedélyesek is – nem befolyásolhatják a valóságot. Ha hiszem, ha nem, hogy létezik és akármilyen Istennek hiszem, Ő így is, úgy is Isten. Én viszont nem vagyok. Ahogy én érzek valami felől (legyen szó kalóriákról vagy a világ Megteremtőjéről), nem számít annyira, mint, hogy „Ez igaz? Tényleg így működik?” Mindössze egyikünknek lehetnek természetfeletti képességei. Nem tudom, Gepetto hogy van vele, de én még tanulom elfogadni ezt.
- Kétségbeesetten szeretnénk, hogy a gyerekeink iskolába járjanak, hogy tanuljanak, hogy a maximumot hozzák ki magukból és, hogy jól érezzék magukat a többi gyerek között. Csak úgy, mint minden más szülő. Nekünk azonban sokkal-sokkal-sokkal keményebben meg kell dolgoznunk érte. És még akkor sem biztos, hogy a dolgok terv szerint alakulnak majd.
- Oda visszük őket, ahol mi szeretnénk, hogy legyenek, és megmondjuk nekik, hogyan érezzék magukat. Minden teendőt megkezdünk, kontrollálunk, és két kezünkkel teljesítünk. De ó, mennyire szeretnénk, hogy maguk akaratából cselekedjenek!
- Ami azt illeti – Hoppá! Vigyázz, mit kívánsz, mert könnyen visszájára fordulhat.
- A fiaink nem ismerik az „idegenveszélyt” és nincsen biztonságtudatuk. A végletekig hiszékenyek és kiszolgáltatottak, a legkisebbek a legkisebbek közül. Állandó figyelmet igényelnek, egy éber felvigyázót, aki őrzi őket, mert hiányzik belőlük a lelkiismeret és az ösztön, ami figyelmeztet, hogy veszélyben vagy, vagy manipulálnak.
- Akármit megtennének az édességért.
- Szeretnénk, hogy barátkozzanak, és hogy tartozzanak valahová. Csak imádkozni tudunk érte, hogy jófajta barátságokat kötnek, nem pedig a rosszak áldozataivá válnak.
- A fiainknak nincsenek korlátaik. Fel vannak mentve mindenféle társalgás, feszélyezettség és megfelelési kényszer alól. Jeremy például akkor énekel, és akkor pukizik, amikor csak akar. Ez aztán a szabadság!
- Átszelnénk az egész világot, kihagynánk a reggelit, éheznénk, és készségesen meghalnánk valamiféle sötét, nedves helyen, hogy megmentsük a gyermekeinket. Ez Valaki Másra is emlékeztet. Milyen mély az Úr szeretete irántunk, nemde?
- Hogyha ők rendben vannak, mi is rendben vagyunk. Minden más csak hab a tortán.
- És említettem már – Ó, mennyire szeretném, ha játszana és beszélne velem!
- Nem vártuk el, hogy az életünk tündérmese legyen (habár az Örök Élet számunkra biztosított). Mi csak tettük a dolgunkat: gyereket neveltünk, számlákat fizettünk, kerestük a kenyerünket. És mégis: mindkettőnk élete valahogy olyan történetté vált, amit érdemes elmesélni.
És ez még nem a vége.
fordította: Szombati Gréta (facebook: Gréta Szombati)
lektorálta: Samai Hedvig
fotó: pinterest.com
Megjegyzések
Megjegyzés küldése