Ezt a sorozatot egy latin nyelvű kifejezés alapján nevezték el, „post tenebras lux”, ami annyit tesz, hogy „a sötétség utáni világosság”. Az egy örökérvényű remény, hogy a sötétség után világosság jön. A természetben is látható; a Hold visszatükrözi a megbúvó Napot. Mondhatjuk, hogy a Nap Holdban való tükröződése a remény, amit a sötétségben érzünk; a látható Nap önmagában ennek a reménynek a beteljesülése. Ami egyszer már felsejlett, végre megérkezik, és ezt nap nap után megismétli. Néha tisztán látjuk a reménységünket a fényesen megvilágított Holdban, és örömmel számítunk a Nap érkezésére. Máskor viszont emlékeztetnünk kell a kétségbeesett önmagunkat, hogy a Nap – az őt eltakaró felhők és a viharok, vagy a szél és a villámlás által keltett zaklatottság ellenére − még ott van. A Nap még mindig ott van.
És ezért mi éneklünk.
A sorozat első posztjában azt írtam: „Ez az új sorozat a dicsőítés énekeit veszi majd sorra, melyeket a megsebzett szíveknek énekelniük, a fájó lelkeknek érezniük, és a kicserepesedett, száraz ajkaknak hallatniuk kell.” Folyamatosan emlékeztetni kell magunkat a sötétség utáni világosságra, nehogy elfelejtsük és meginogjunk. Számos módon meg tudjuk ezt tenni: közösségi dicsőítésen, egyedül bárhol is vagyunk, az otthonunkban, autóban utazva egy megbeszélésre, talán még a kórházi ágyban is.
Miért kéne énekelnem?
A Szentírás arra buzdít, hogy ne hanyagoljuk el a közösségi dicsőítést, és mivel ez a poszt nem azokra az okokra fókuszál, hogy miért ne, ezért a közösségi dicsőítés egyfajta megerősítésként működik, amikor megtörténik. Amikor összegyűlünk, részt vehetünk a dicsőítésben, kimondottan az énekek által, még akkor is, ha mi magunk nem tudunk énekelni, mert megfáradtnak érezzük magunkat. Bátyáink és nővéreink Krisztusban körülöttünk nem csak magukért, hanem helyettünk is énekelnek, megerősítve minket a mellettünk felcsendülő bátorító hangokkal, vagy megzenésítve azokat mögöttünk. A zene gyakran kifejezi azt, amit ajkaink és hangszálaink erő vagy hit híján nem mondanak ki vagy nem dúdolnak el. Végülis valószínűleg képtelenek lennénk nem elénekelni egy dalt, ami már átjárta a lelkünket.
A Bibliában több, mint négyszász hivatkozás és ötven közvetlen utasítás van az éneklésre vonatkozóan. A Biblia leghosszabb könyvét, a Zsoltárokat, az éneklésnek szentelték. Az Újszövetség kétszer is arra utasít, hogy amikor összegyűlünk, zsoltárokat, himnuszokat és lelki énekeket énekeljünk egymásnak. Úgy tűnhet, az éneklés meglehetősen fontos Istennek. Még Isten maga is énekel (Zofóniás könyve, 3. fejezet, 17. vers). Énekelhetjük Isten kegyelmét, amikor a lelkünknek megújulásra van szüksége és amikor emlékeznie kell az Ő jóságára. Éneklünk az Úrnak, hogy dicsőítsük őt azért, Aki; mint Teremtő és Megváltó, és éneklünk magunknak is, hogy megerősítsük erőtlen kezeinket, és kétségbeesetten felemeljük és odaadjuk Istennek azokat a terheket, amiket mi magunk már képtelenek vagyunk hordozni. Éneklünk, hogy emlékeztessük magunkat arra, hogy a Nap létezik, és érezni fogjuk meleg sugarait még akkor is, ha ebben a pillanatban nem érezzük.
„Dear Refuge of My Weary Soul” („Megfáradt lelkemnek kedves menedéke!”)
A sorozatunk következő éneke a szívem védőbástyájaként szolgált mindenféle elkeseredettségemben, siránkozásaim és még a hálaadásaim során is. A Dear Refuge of My Weary Soul („Megfáradt lelkemnek kedves menedéke!”) című ének egy dicsőítő dal, melyet Anne Steele írt 1760-ban. Anne Steele „a XVIII. század úttörő női gyülekezeti ének író volt”, gyakran Theodosia álnéven írt. Olyan sok éneket írt, hogy ő lett „minden idők baptista énekíró bajnoka mindkét nemet figyelembe véve”, 380 himnikus szöveget foglalt írásba.
Anne egész élete a szenvedésről szólt. Az édesanyja meghalt, amikor ő még csak 3 éves volt, és ahogy Kevin Twit írja „Kitörölhetetlen kegyelem” (Indelible Grace) című blogjában, „14 éves korára Anne krónikus, visszatérő maláriában szenvedett, mely folyamatosan rontott az egészségi állapotán”. 19 éves volt, amikor egy ló ledobta magáról, és súlyos sérüléseket szenvedett. A vőlegénye megfulladt, és egész életére egyedülálló maradt több házassági ajánlat ellenére is. A vőlegénye halálakor papírra vetette a gyönyörűen megírt éneket, a "When I Survey Life's Varied Scene”.(„Amikor áttekintem az élet különböző jeleneteit”) címűt. Az édesapjával és a mostohaanyjával élt és élete utolsó 9 évében ágyhoz kötött volt. Miután elveszítette az édesapját, sosem gyógyult ki igazán a gyászból.
A betegségek és a gyász arra vezérelte, hogy sok himnuszt írjon, melyek kifejezik a kétségeit és a félelmeit, sőt megkérdőjelezte még a megváltása biztosítékát is. A Dear Refuge of My Weary Soul („Megfáradt lelkemnek kedves menedéke!”) és más Anne Steele nevéhez köthető siránkozások valójában himnuszok, melyeket akkor énekelhetünk, amikor bajban vagyunk. A siránkozás szükség idején abban az Egyetlenbe fektetett bizalmat feltételezi, akihez a siralmainkat intézzük, tudván, hogy Ő az egyedüli, aki támogatni tud minket a küzdelemben. Olvasd el a szavakat és jegyezd meg a szavak és érzelmek alakulását:
„Megfáradt lelkemnek kedves menedéke! Benned bízom, amikor a bánat növekszik, Benned bízom, amikor a gondok hullámai feltörnek, az én reményem bízik Benned.”
Megfáradt a lelked? Menedéket keresel a Mindenhatóban? Bánatunkat elvihetjük hozzá, rábízzuk halovány vagy egyre inkább elmúló reményünket.
„Amikor a remény újraéled, félelmekkel átitatva, és azt mondhatom, Istenem, a lábad alatt hagyom a gondokat és az ismeretlenben hagyom a bajokat.
Neked mondom el minden bánatom, egyedül Te vagy képes meggyógyítani, a szavaid édes megkönnyebbülést hozhatnak minden fájdalomra, amit érzek.”
Amikor Istenbe vetjük a hitünket, a remény egyre erősebbé válik, képesek vagyunk megosztani vele mindent, amivel épp szembe kell néznünk. Elmondhatjuk Istennek az összes szomorúságunkat és bánatunkat, mert Ő az egyetlen, aki meg tud gyógyítani. Ő az egyetlen, aki erőt tud adni, hogy elviseljük a fájdalmat, ha úgy dönt, ezt a fájdalmat nem gyógyítja meg. Az Ő szava bátorítás számunkra mindabban, amin épp keresztül megyünk.
„De ó! Amikor a komor kétségek eluralkodnak, félek magamhoz hívni. Úgy tűnik, a vigasztalódás forrásai nem nyújtanak támaszt. És minden reményem szertefoszlik.
Ennek ellenére, kegyes Istenem, hova meneküljek? Te vagy az egyetlen bizodalmam. És mégis a lelkem Hozzád repül, a porba leborulva.”
Emberek vagyunk, hajlamosak vagyunk kétkedni. Félve helyezzük reményünket Istenbe; mi lesz, ha nem váltja be a reményeket? Minden egyes „mi lesz, ha” kezdetű kérdés elnyomja a reményt, és kényelmetlenül fogjuk magunkat érezni, mivel a kétségeink növekednek. Emlékeznünk kell, nincs más hely, ahova mehetnénk, az Úr az egyetlen bizodalmunk. Annak ellenére, hogy olyan gyengék vagyunk, amennyire csak lehet és a körülményeink irtózatosak, ragaszkodunk Hozzá.
„Nem azt ígérted, hogy keressem a Te arcod, és most keresselek hiába? Lehet, hogy panaszaim süket fülekre találnak?
Mégis a fül, mely kegyelmesen hallgat, figyeli a gyászoló imáját, ó, találok-e valaha bebocsátást, hogy enyhítsek a bánatomon.”
Az Úr arra kért, látogassuk meg. Ha Ő azt parancsolja, hogy jöjjünk Hozzá, eltűnik, amikor keressük? Valóban figyelmen kívül hagyná gyermekei siralmait, amikor hozzá folyamodunk? NEM. Az Úr tényleg meghallgatja a gyermekeit, „figyeli a gyászoló imáját”. Ő valóban figyel és a nevükben munkálkodik. Mindig teljes bebocsátásunk van az Úrhoz, hogy terheinket letegyük.
„A kegyelmed trónja még nyitva áll, hagyd, hogy a lelkem visszavonuljon. Alázatos reménnyel csatlakozom az akaratodhoz, és szolgállak a lábaidnál. A kegyelmed trónja még nyitva áll, hagyd, hogy a lelkem visszavonuljon. Alázatos reménnyel csatlakozom az akaratodhoz, és szolgállak a lábaidnál.”
Az utolsó strófa ismétlődik, ez figyelemre méltó – nem szójátéknak szánták. A vers elsőre úgy tűnik, emlékeztető számunkra, hogy van bebocsátásunk az isteni trónhoz, melynél menedéket találhatunk, azonban a refrén sokkal inkább egyfajta meggyőződés és aktív állapot, egyfajta elhatározás amellett, hogy alázatosan reménykedünk és szolgáljuk az Urat.
Ahol énekelek
Ezt az éneket daloltam bánatomban a zuhany alatt, az autóban, és térdre rogyva a szobám padlóján is. Ezt énekeltem, miután a családtól elköltöztünk, és kedves barátaim, olyan egyedül éreztem magam az új otthonunkban egy teljesen új államban. Ezt énekeltem, amikor a legjobb barátom rákos betegként haldoklott a költözésünk után. Ezt énekeltem, amikor elvesztettem az önuralmam az autista fiammal szemben. Énekeltem, amikor a szívem kétségek közt gyötrődött, küzdött, hogy egy csöppnyi reménybe kapaszkodjon, annak ellenére, hogy a napfény végigsuhant az udvaromban lévő fákon. Énekeltem hálaadáskor, hogy az Úr tényleg az én menedékem és egy nagyon is jelenlévő segítség a nehéz időkben.
Te is énekelhetsz. Nincs helye a kifogásoknak, nem az X-Faktorban vagy! A Teremtőd, a Királyod, a lelked szerelmese azt kívánja, hogy énekszóval dicsőítsd! Valójában az éneklés sosem rólad, hanem mindig Őróla szól és ezzel tisztelegsz Neki. Sajnálod Tőle a dicsőítésben lelt örömöt, miközben arról énekelsz, hogy Ő az egyetlen, aki képes meggyógyítani?
„8Nappal szeretetét rendeli mellém, éjjel éneket ad számba az ÚR; imádságot életem Istenéhez.” Zsoltárok Könyve, 42.fejezet, 8. vers. Forrás: https://szentiras.hu/UF/Zsolt42
„317Veled van Istened, az ÚR, ő erős, és megsegít. Boldogan örül neked, megújít szeretetével, ujjongva örül neked.” Zofóniás Próféta Könyve, 3. fejezet, 17. vers. Forrás: https://szentiras.hu/UF/Zof3
„617Ezért tehát az Isten, mivel még teljesebben akarta megmutatni az ígéret örököseinek, hogy elhatározása változhatatlan, esküvel vállalt kezességet. 18Így e két változhatatlan tény által, amelyekben lehetetlen, hogy Isten hazudjon, erős bátorításunk van nekünk, akik odamenekültünk, hogy belekapaszkodjunk az előttünk levő reménységbe. 19Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya, amely behatol a kárpit mögé, 20ahova elsőként bement értünk Jézus, aki Melkisédek rendje szerint főpap lett örökké.” Zsidókhoz írt levél, 6. fejezet, 17-20. vers. Forrás: https://szentiras.hu/UF/Zsid6
Tehát, amikor éneklünk, az ének szavait megfáradt lelkünk Menedékéhez intézett imává formáljuk.
Ennek az éneknek van két új verziója. A kedvencemet Kevin Twit szerezte, a „Kitörölhetetlen Kegyelem” (Indelible Grace) című dalt Sandra McCracken adja elő, de arra buzdítalak, hallgasd meg mindkettőt és énekeld azt, amelyik leginkább megérint.
Íme a linkek:
https://www.youtube.com/watch?app=desktop&v=UIwRiDym3Xc&feature=youtu.be
https://www.youtube.com/watch?app=desktop&v=qaMb57Wi9Ok&feature=youtu.be
Fordította: Zrufkó-Pesthy Fruzsina
Link:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése