Mi a helyzet a méltósággal és a tisztelettel? Amikor a fogyatékossághoz való hozzáállásunk cserben hagy minket
Mint fogyatékkal élő gyermekek szülei, azt akarjuk, hogy gyermekeinket méltósággal és tisztelettel kezeljék. De mi van akkor, ha mint szülők, mi ezt nem tükrözzük? Valami olyasmit fogok mondani, ami sok embert kényelmetlenül érint majd: néha mi bánunk a gyermekeinkkel méltatlan módon. Összetört, amikor először rájöttem, hogy bűnös vagyok ebben.
Méltóság és tisztelet.
Ahogy visszanézem a saját blog bejegyzéseimet a korábbi évekből, nem tudom nem észrevenni a nyelvezetet, amit használtam, és azt, ahogyan túl sok személyes részletet osztottam meg a gyermekeimről. Úgy tűnik még szülőként is meg kell vizsgálnom a fogyatékossághoz való hozzáállásomat. Ha nem bánok méltóan és tisztelettel a gyermekemmel, akkor hogyan várhatom el, hogy mások is ezt tegyék? Ha példamutató akarok lenni, akkor mit közvetítek a gyermekeimről? Mindig oda kell figyelnem, hogy a tudattalan elfogultságaim és attitűdjeim hogyan hatnak a gyermekeimre és a közösségükre.
Az elmúlt néhány évben tájékozódtam a fogyatékossághoz való hozzáállásokról. Mert fogyatékkal élő gyermekek anyja vagyok, és mert tudatában vagyok mások fogyatékkal élőkhöz való hozzáállásának, azt gondoltam, hogy az én fogyatékossághoz való hozzáállásommal nincs problémám. Akkor változtak meg a dolgok a számomra, amikor megismertem fogyatékkal élő felnőtteket, és elkezdtem hallgatni őket. Nem voltam a fogyatékosság szakértője a gyermekeim miatt. Ők voltak a szakértők, mert ők éltek fogyatékkal. Őszintén szólva ez egy alázatra tanító lecke volt.
Összekevertem a lányaim történetét az enyémmel. Feljogosítva éreztem magam arra, hogy dolgokat megosszak róluk azért, ahogy én éreztem magam ezek miatt a dolgok miatt. Olyan részleteket osztottam meg, amiket ha rólam osztottak volna meg, akkor az szégyenérzetet és fájdalmat okozott volna nekem. Mindezt azért tettem, hogy elérjek más speciális nevelési igényű gyermekek szüleihez és reményt, bíztatást adjak. Kiderült, ezt anélkül is meg tudom tenni, hogy tönkretenném a gyermekeim emberi méltóságát.
Egy szellemi fogyatékossággal élő gyermek anyja vagyok, és könnyen esem abba a káros és téves gondolkodásmódba, hogy „Ő nem érti.” Mindig feltételeznem kell, hogy igenis érti, még akkor is, ha nem tudja ezt kifejezni. Ezzel a feltételezéssel élek, ezért a szavaimnak és tetteimnek ehhez méltóan védeniük kell a méltóságát. Én értem, és mert értem, az én felelősségem, hogy fenntartsam az ő emberi méltóságát mások előtt.
Mit fogok közvetíteni azok felé, akik nem az én életemet élik? Milyen képet ültetek el a fejükben, amikor kapcsolatba lépnek a gyermekemmel vagy mással, akinek hasonló fogyatékossága van?
A gyermekem nem nyer semmit abból, hogy túl sok mindent osztok meg, csak veszít. Elveszít valakit, aki egyenlőként tekint rá, elveszti a méltóságát, elveszti a tiszteletet egy olyan világban, ami már eddig is küzdött azzal, hogy értékes embernek lássa.
Megértem, hogy ha nyilvánosan beszélek illemhelyi küzdelmekről, menstruációs problémákról, összeomlásokról vagy rossz pillanatokról, akkor megfosztom a lányomat a méltóságtól és tisztelettől, amit megérdemel. Ezek a dolgok nem olyasmik, amiket én szabadon megoszthatok. Ha ezek megalázóak lennének a számomra, vagy egy átlagos kortárs számára, akkor – mivel értékelem őt, és azt gondolom, hogy megérdemli a méltóságot és tiszteletet – ezek a dolgok meg kell maradjanak magánügynek. Ha kérdéseim vannak ezekkel a problémákkal kapcsolatban, ha más szülők támogatására van szükségem, akkor erre vannak zártkörű fórumok.
Nem mindig értettem ezt.
Néha még mindig összezavarodom és megosztom a történeteiket, mintha a sajátjaim lennének, attól, hogy hogyan érzem miattuk magam. De ez nem rólam szól, vagy más szülőkről, hanem a gyermekekről. A méltóságukat és a feléjük megadandó tiszteletet észben tartva osztom meg ezeket a dolgokat?
Még mindig követek el hibákat, és többet osztok meg a kelleténél. Talán fogok is még, de tanulok.
Ha azt akarom, hogy a gyermekeimhez méltósággal és tisztelettel forduljanak, akkor a példamutatással kell kezdenem. Példamutatással abban, ahogy írok, beszélek és képviselem az ügyet.
Azt akarom, hogy a remény és bíztatás a gyermekeimnek járó méltóságból és tiszteletből jöjjön, miközben elismerem a küzdelmeket, amikkel szülőként nézünk szembe. Lehetségesnek tartom, és hiszem, hogy ha így osztok meg dolgokat, az sokkal erőteljesebb, mintha személyes részleteket osztok meg összeomlásokról vagy a diagnózisok listájáról.
Mindenek felett szeretném tudni, hogy ha a gyermekeim olvassák a szavaimat vagy hallanak beszélni, akkor tudják, hogy biztonságban lesznek. Tisztelem őket, és nagyra becsülöm mind az érzéseiket, mind a méltóságukat.
Mindig feltételezzünk kompetenciát. Mint szülők, jól tennénk, ha megszívlelnénk ezt.
Fordította: Jenei Dániel
Lektorálta: Hajdú Andrea
Megjegyzések
Megjegyzés küldése