Ugrás a fő tartalomra

Szégyen ha Down-szindrómás gyermek édesanyja vagy?

1. keresőmotor (keresett kifejezés): Szégyen Down-szindrómás gyermek édesanyjának lenni?

Néha szeretem megnézni a keresőmotor kifejezéseket, mellyel az emberek az oldalamra látogatnak. Néhány közülük vicces, néhány nevetséges, vannak melyek valódi fájdalmat és veszteséget tükröznek, s van amikor a keresés okán gondolkodom el, mely valószínűleg lelki válság vagy félelem eredménye. Szégyen Down-szindrómás gyermek édesanyjának lenni? Én nem sértődöm meg, amikor az emberek ehhez hasonló kérdést tesznek fel. Egy kicsit sem. Hogy miért nem? Mert mielőtt a lányom megszületett Down-szindrómával, valójában én is ezen tűnődtem.

9 évvel ezelőtt született meg barátaink lánya Down-szindrómával. Barátjukként én is küzdöttem a diagnózissal, talán pont azért, mert az első gyermekünkkel voltam terhes, és gyakran beszélgettünk arról, hogy a lányaink milyen nagyszerű barátnők lesznek, tekintve, hogy mindössze 2 hónap korkülönbség van közöttük. De azon gondolkodtam, hogy „Számukra ez kínos-e? Hogyan fognak az emberek szemébe nézni, és elmondani, hogy a lányuk Down-szindrómás?” Rettegve gondoltam arra, hogy ez valaha esetleg velünk is megtörténhet. Azok a gondolatok és kérdések áradata pont abból fakadt, hogy alig tudtam valamit a Down-szindrómáról. Ez annak volt az eredménye, hogy elhittük a diagnózis jelentésével kapcsolatos tévhiteket. Egyszerűen tudatlan voltam a Down-szindrómát illetően, hogy mit is jelent ez a családjuk számára, hogyan változtatja meg az életüket. Amikor 2 évvel később a második lányom Down-szindrómával született, a szégyenkezés már nem volt opció. De volt egy csomó félelmem. Félelem az ismeretlentől, s a félelem, hogy szerintem milyen lesz az életünk. Most pörgessünk előre 6,5 évet. Az én kis csibészem már óvodás. Nahát! Szégyenkezés? Nos, én zavarban vagyok, amikor valamelyik lányom a nyilvánosság előtt szerepel. A legtöbb szülő ezt csinálja! Hogy az zavar e, hogy Down-szindrómás? Távolról sem! De itt egy szó, amely pontosan leírja mit is érzek: BÜSZKESÉGET. Hihetetlenül büszke vagyok a lányomra, arra aki Ő maga, hogy milyen tökéletes. Büszkeséget érzek, amikor a tömegben rámutatok, és azt mondhatom az embereknek, hogy Ő az enyém. Büszke vagyok amikor látom, ahogy iskolába megy, vagy amikor megöleli a testvéreit, vagy körülöttük ugrál. Mérhetetlen büszkeség. És tudod mit? Ez csak egyre gyarapszik. Minden nap egyre több okom van arra, hogy büszke legyek rá. Nos, hogy kínos e Down-szindrómás gyermek édesanyjának lenni? Nem, drága barátom, valószínűleg ez a büszkeségből fakad, de olyan mértékű szeretetben lesz részed, melyet azelőtt soha nem tapasztaltál! Ha kérdéseid vannak a Down-szindrómával kapcsolatban, ha újdonsült szülőként megkaptad a születést megelőzően a diagnózist, ne hezitálj megkeresni engem. Ha pedig Down-szindrómás gyermek szülője vagy, te hogyan írnád le a gyermeked iránti érzéseidet?

Ui: Ne hagyd ki a hozzászólásokhoz fűzött megjegyzéseket, hogy a szülők elmondhassák hogyan éreznek a Down-szindrómás gyermekeikkel kapcsolatban.






Forrás:



Fordította: Varga-Gyurán Tímea
Lektorálta: Hajdú Andrea

Címkék:

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Szelektív mutizmus: 4 mód gyermeked felemelésére

Mit tegyél, mikor a gyermeked szelektív mutista? A szelektív mutizmus rejtélyes jelenség a nagyközönség és számos szülő előtt is. Vendégbloggerünk, Lisa Pelissier a lányával folytatott interjúban rávilágít erre az állapotra, és elmagyaráz 4 módot , mellyel támogatni tudja őt. 3 éves volt, amikor abbahagyta a beszédet. Először csak felnőttek előtt. Nincs ebben semmi szokatlan -gondoltam én- hiszen egy hároméves félénk a felnőttek előtt. De aztán nem akart beszélgetni a nagymamájával, azzal, akivel szoros kapcsolatban állt. Zavarba ejtő volt, de még csak 3 éves volt. Mindenki azt mondta, hogy majd kinövi. Sok gyermek átmegy ezeken a fázisokon, amikor nem beszélnek, különösen az óvodások. Mire öt éves lett, már nem beszélt a családon kívüli gyermekekkel sem. 6 éves korára már nem beszélt az unokatestvéreivel sem. 7 éves korára az emberek listája egyre szűkült, és azt is elutasította, hogy hangosan beszéljen hozzám, az anyjához, társaságban. Mi tudtuk, hogy ez nem csupán egy fázis. A fázis...
Megjegyzés küldése
További információk

Igeversek, mint erőforrások az imádkozáshoz (SNI-s gyermekek szülőinek)

Több évvel ezelőtt mindkét kisfiam több diagnózist is kapott, és azon kaptam magam, hogy szorongok és túl vagyok terhelve speciális nevelési igényű gyermekek édesanyjaként. Túlélő módban éltem és kétségbeesetten vágytam Istenre. Imádkoztam és könyörögtem, hogy múljon el a szorongásom, hogy a gyermekeim meggyógyuljanak vagy csodás haladást érjenek el, és hogy a házasságom megerősítést nyerjen a küzdelmek közepette. Úgy tűnt, egy kétségbeesett imádságom sem talál meghallgatásra. Isten távolabbinak tűnt, amikor a legnagyobb szükségem volt Rá, és azt vettem észre, hogy azt kérdezem, talán túl gyenge a hitem, Isten meghallgat-e, Isten jó-e, vagy, ami a legijesztőbb, Isten egyáltalán létezik-e. Eközben a hitbeli krízis közben történt, hogy részt vettem egy női Bibliakörön. Az igazat megvallva nem emlékszem, hogy miről szólt az alkalom, vagy egyáltalán melyik könyvet tanulmányoztuk. Az egyetlen dolog, amire emlékszem az, hogy amikor a csoportvezető megkérdezte, kinek lenne imakérése, én úgy d...
1 megjegyzés
További információk

Szembenézni a lehetetlennel

Megtörtek voltunk. Egy metaforikus hegy állt előttünk, amit képtelenek voltunk megmászni – hogyan juthattunk el idáig? Imádkoztunk. Esedeztünk. Tűrtünk. Vártunk. Aztán Isten csodát tett, és elénk tárta a választ, amire sürgősen szükségünk volt. Ez a válasz még több gondot és fájdalmat jelentett, de mindannyian láttuk, ahogy Isten felkészíti a szívünket egy nehéz, de szükséges lépésre a családunk meggyógyítása érdekében. A csodálatos ajtó aztán éppen olyan gyorsan, ahogy kinyílt, egyszer csak becsapódott előttünk. Olyan volt, mintha már majdnem elértük volna a hegy tetejét, mintha egy pillantást vethettünk volna a reményteljes túloldalra, hogy utána visszazuhanjunk ugyanoda, ahonnan elindultunk, még kimerültebben, még leterheltebben, még inkább elbizonytalanodva, mint azelőtt. Őszintén szólva, összezavart és lesokkolt minket, hogy Isten becsukta az ajtót, amit előtte úgy nyitott ki, ahogyan csak Ő képes rá, és felkészített minket, hogy átsétáljunk rajta. Mondanom sem kell – ez nem az el...
Megjegyzés küldése
További információk