Hátul álltam a templomban a lelkésszel, ahogy üdvözöltük azokat, akik engem jöttek meghallgatni. Egyikük bejött és azt mondta: „Még mindig küzdök azzal, hogy nem tudok megbocsátani, Lelkész úr. Nem tudok túllépni azon, ami történt.” Aztán még valaki megosztotta velünk a történetét: „Nem igazságos, amit átéltünk, ahogy én és a testvérem felnőttünk. Sanyarú sorsunk volt.” Hálás voltam az őszinteségükért, de nem tudtam nem sajnálni őket, ahogy ragaszkodtak az évekkel korábbi sérelmeikhez. Naomira emlékeztet Ruth könyvéből, aki szintén óriási csalódásokat élt át. Férje és két fia meghalt, amikor az otthonuktól távol éltek. Veszteségekkel tért vissza Betlehembe.
Ruth 1, 19-22.
Együtt, ketten mentek tehát tovább, amíg Betlehembe nem értek. Amikor Betlehembe értek, az egész város felbolydult miattuk, és az asszonyok azt kérdezgették: Csakugyan Naomi ez? Ő azonban azt mondta nekik: Ne hívjatok engem Naominak, hívjatok inkább Márának, mert nagyon megkeserítette sorsomat a Mindenható. Egész családommal mentem el, és kifosztottan hozott vissza az Úr. Miért hívnátok engem Naominak, hiszen megalázott engem az Úr és bajba döntött a Mindenható.
Így tért vissza Naomi, és vele együtt jött menye, a móábi Ruth is Móáb mezejéről. Éppen az árpaaratás kezdetén érkeztek meg Betlehembe.
Naomi azt mondta, hogy kifosztott, de tényleg az volt? Nem. Ott volt neki Ruth. És Ruthtal megvolt mindene, amire csak szüksége lehetett.
NÉHA A SPECIÁLIS NEVELÉSI IGÉNYŰ GYERMEKEK SZÜLEI ANNYIRA KONCENTRÁLNAK ARRA, AMIT ELVESZTETTEK, HOGY NEM LÁTJÁK MINDAZT, AMIT KAPTAK.
Az igaz, hogy a speciális nevelési igényűek szülei nem olyan életet élnek, amilyet szerettek volna. A szüleim nem számítottak rá, hogy azt hallják: „A lányának Down-szindrómája van.”, a testvérem születésekor, 1977-ben. Nem számítottam rá, hogy tíz évvel ezelőtt azt fogom hallani: „A fia autista.” És van, amikor üresnek érezzük magunkat. Akár csak Naomi, mi is hihetjük azt, hogy Isten megkeserítette a sorsunkat. De ez vajon igaz? Ahogy gyakran emlékeztetem a tinédzser fiamat: „Az érzések nem tények.”
Normális, ha elszomorít, hogy valamit diagnosztizáltak egy szerettünknél. Természetes, hogy bánatos időszakon megyünk át, ha a gyermekünk nem éri el azokat a mérföldköveket, amiket az átlagos kortársai. De át lehet jutni a bánat lépcsőin és meg lehet találni újra a reményt. Nem kell beleragadnunk a bánatba. Nem kell ragaszkodnunk a régi sebekhez és felélmekhez.
Ahogy Tim Keller írja: „A szenvedés elviselhetetlen, ha nem vagyunk biztosak benne, hogy Isten örökké velünk van.” És ebben biztosak lehetünk! Imádkozhatunk és kérhetjük Istent, hogy emlékeztessen irántunk való szeretetére és törődésére. Tanulhatunk más speciális nevelési igényű gyermekek szüleitől, akik megtalálták a reményt és örömmel élnek. Ahogy olvassuk Isten szavában:
De az Úrhoz kiáltottak
nyomorúságukban,
és ő kiszabadította őket
szorult helyzetükből.
Lecsendesítette a forgószelet,
elcsitultak a hullámok.
Örültek, amikor azok elsimultak
és a kívánt kikötőbe vezette őket.
Zsolt 107, 28-30.
Barátaim, kiáltsatok Hozzá a bajban! Őt kérjétek, hogy levegye rólatok a terhet, amit nem kell cipelnetek. Örüljetek Őbenne! Pihenjetek meg Őbenne! Van célja és terve veletek, ami magába foglalja a kihívásokat, amikkel szembenéztetek, hogy másokat is az általatok megtalált remény felé irányíthassatok. Ne hagyjátok, hogy a keserűség győzzön.
Forrás: Key Ministry, Sandra Peoples: Special Needs Parent Don't Let Bitterness Win,
https://www.keyministry.org/specialneedsparenting/2020/3/2/special-needs-parent-dont-let-bitterness-win
fordította: Jenei Dániel lektorálta: Hajdú Andrea
Megjegyzések
Megjegyzés küldése